Pergel Szandra: Azt mondták, megvakulhatok
Nehéz napokon van túl a válogatottal olimpiai kvótát szerző Pergel Szandra, a jobb szeméről leváló retina miatt rövid ideig a látása is veszélyben volt, a sikeres műtét után szerencsére az orvosa teljes felépülést jósol.
– Ennél most nem is lehetne fontosabb kérdés: hogy érzi magát?
– Már jobban, de igazán nyugodt akkor leszek, ha végleg lekerül a jobb szememről a kötés, és visszatér minden a rendes kerékvágásba. Persze, ez még odébb van.
– És lelkileg? Feldolgozta már a történteket?
– Nem könnyű. Gondolhatja, mennyire megijedtem, amikor azt mondták, megvakulhatok. Ültem, és nem akartam elhinni, amit hallottam.
– Abban a pillanatban mi játszódott le önben?
– Elsötétült minden. Csak arra emlékszem, hogy nagyon ideges lettem, de az orvos nyugtatgatott, hogy ez még nem biztos, újabb vizsgálatokra lesz szükség, ezért menjek el a szemklinikára.
– Egyáltalán hogyan jutott idáig? Mi történt pontosan?
– Amikor a járvány után elkezdtünk edzeni, éreztem, hogy valami nem stimmel a látásommal. A jobb szememet súlyosabbnak éreztem, homályosan láttam vele. Elmentem a Sportkórházba, ahol először gyulladásra gyanakodtak, de a biztonság kedvéért elküldtek látótérvizsgálatra. Meglett az eredmény, ültem az orvossal szemben, és láttam rajta, hogy baj van. Először nem is igen akart konkrétumot mondani, de olyan feszült lettem, hogy képtelen voltam annyiban hagyni. Kérdeztem tőle, mi a baj, hogy megvakulhatok-e. Kiderült, arra gyanakszik, hogy daganat van a szememben, és ki kell venni. Átmentem a szemklinikára, ahol megállapították, hogy daganat ugyan nincs, ellenben levált a retinám, ezért műteni kell. Mondtam, jó, akkor hazamegyek, összekészülök, mikorra jöjjek vissza, mire azt felelték, sehová sem mehetek, azonnali operációra van szükség.
– Nem ilyen híreket szeret hallani az ember.
– Hát nem… A testvérem egy ismerőse, doktor Szabó Orsolya járta ki, hogy a lehető legjobb kezekbe kerüljek, dr. Resch Miklós végezte a műtétet.
– Emlékszik belőle valamire?
– Csak halványan. Helyi érzéstelenítést kaptam, szóval elvileg magamnál voltam, s nem tagadom, rettegtem. Sok nyugtatót kaptam, a történtek nagyobb része kiesett, de arra emlékszem, hogy az aneszteziológus végig fogta a kezem, a műtét közben simogatott, hogy ne féljek, és a nővérek is rendkívül kedvesek, együttérzők voltak. Mindannyiuknak óriási köszönettel tartozom, hogy átvészeltem azt a másfél órát.
– Utólag elmondták, mi is történt pontosan?
– Igen. A retinám levált, de nem teljesen, az éleslátásomat nem érintette, ezért is mondta az orvos, hogy ne aggódjak, idő kell hozzá, amíg teljesen felépülök, de minden rendben lesz. A műtét közben gázzal töltötték fel a szememet, és most az a legfontosabb, hogy türelmes legyek, amíg eltűnik, ami persze nem megy egyik napról a másikra. Amikor kiengedtek a kórházból, másnap furcsán éreztem magam, homályosan láttam, be is pánikoltam, de az orvos megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, ez a folyamat része, a retina hegesedése nagyjából hat hétig tart. Most nincs más dolgom, mint hogy négy hétig hason vagy legfeljebb az oldalamon feküdjek, csak rövid időkre kelhetek ki az ágyból.
