Pintér József: A pénz fontos a sakkhoz is, de nem takarja be a hozzá nem értést!

Pintér József a magyar sakkozás egykor sokkal szebb napokat megért éljátékosai közé tartozik: nem kevesebb, mint nyolc sakkolimpián képviselte a piros-fehér zöld színeket. Az idő szélvészgyors múlására ő az egyik figyelmeztető tanú. Szinte hihetetlenül hangzik, pedig már ő is betöltötte a 70. évét, így átlépett a hetvenesek lassan fogyó táborába. A kellemesen vagány, a jó humorra bármikor kapható, egykor csak „Józsikaként” emlegetett nemzetközi nagymester Halásztelken, a legszűkebb baráti kör tagjaival annak rendje, s módja szerint ünnepelte novemberben a kerek évfordulót. Természetesen legurítottak néhány kancsó sört is, hogy némi akasztófahumorral megjegyezhesse: „sajnos, már ebben sem vagyok a régi”.

Pintér József (fotó: jochapress)

  A szókimondó Pintér Józseffel a beszélgetésre a soha nem volt „vegyes”, férfi- és női országos egyéni bajnokság adta az apropót. Előbb azonban néhány évtizeddel visszalapozgattunk és onnan kezdtük a beszélgetést.

– Bár édesapám I. osztályú játékos volt az akkori Vörös Meteorban, de jómagam e családi csábítás ellenére is csak hároméves kitérőt követően adtam fejemet a sakkozásra. Előbb ugyanis a MEDOSZ ERDÉRT vívó szakosztályában a kardforgatás alapjait igyekeztem elsajátítani. Mivel részemről nem alakult ki végleges kötődés e technikai sportággal, így 1967-ben mégis csak a családi sport került előtérbe. Előbb én is az MTK-Vörös Meteorban tologattam a figurákat, ahol Tyroler Sándor bácsi tanítgatott, majd Karakas Éva néni egy árnyalattal konkrétabban jelezte: érdemes lenne kicsit komolyabban vennem a sakkot.

– Erre a hozzáállásbeli változásra azonban már nem a VM-ben került sor.

Ozsváth András (fotó: jochapress)

– A katonaságnál, 19973-ban váltottam és lettem a Honvéd sakkozója, ahol érdemi nevelő tevékenység folyt. Elsősorban az akkori éltáblástól, Ozsváth Andrástól tanultam sokat, miként az is jót tett a hangulatomnak, hogy több, tehetséges fiatal is ott nevelkedett. A Honvédban töltött öt év meghatározó volt pályafutásom későbbi évtizedeit illetően is.

– A kívülálló szemében Ön egyfajta vándormadárnak is tűnhetett.

– Valóban gyakran váltogattam a klubokat és ebben számos tényező is befolyásolt. Igazán komoly perspektívát sehol nem ígértek, ráadásul a nyolcvanas években már jelentkeztek az anyagi bizonytalanság jelei is. Érdekes módon az anyagi ellehetetlenülés idején, a kilencvenes években, egy nem különösebb tradíciókkal és kiugró eredményességgel rendelkező klubban, az Elektromosban töltöttem a legkellemesebb éveimet.

– Azért gyorsan tegyük hozzá, hogy Önt a nyolcvanas évek legelejétől már igen magasan jegyezték a világranglistán.

– Számomra valóban nagyon izgalmasan és élménydúsan teltek a nyolcvanas évek. Az 1978-as, Buenos Airesben győztes csapatba (Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Sax Gyula, Adorján András, Csom István, Vadász László) még nem volt reális esélyem a bekerülésre. A legnagyobb sikeremet hozott, 1980-ban, Máltán következett sakkolimpián – ahol Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Sax Gyula, Csom István, Faragó Iván és jómagam alkottuk az aranyéremről végül csak Buchholz-értékszámítással lemaradó nemzeti együttest – sem egyértelmű volt az alaphelyzet. Több, hasonló képességű nagymester is reális reményekkel rajtolhatott a csapat elérhető helyeiért folyó versenyben. Talán a közismert kiszámíthatóságom, megbízhatóságom döntött mellettem? Az biztos, hogy megszolgáltam a bizalmat, hiszen az öt, Máltán lejátszott partimból begyűjtött 4,5 pontommal még Karpovot is megelőzve lettem első az összes olimpiai részvevő összehasonlításában. Hogy nem kicsúszott eredmény volt a máltai, azt igazolja: 1984-ben a sakkolimpián az egész mezőny legjobbjaként zártam, 1985-ben, a sakkcsapatok világbajnokságán pedig a magyar válogatott legjobb pontszerzője lettem.

– Az igazán hangos sikerek a későbbiekben már nem jellemezték. Többre is vihette volna?

– Van igazságalapja ennek a felvetésnek. Esetem ezt a lehetőséget támasztja alá. Előfordulhat az is, hogy akár egyetlen, balul sikerült parti is okozhatja egy pályafutás megtorpanását, a sikersorozat elakadását. Velem például ez történt. A nyolcvanas években valóban bombaformában sakkoztam, amíg el nem jött az a bizonyos pillanat. 1987-ben, Zágrábban, a zónaközi döntőn 7 partiból 5,5 ponttal álltam. A svájci színekben versenyző Viktor Korcsnoj ellen nyerőesélyes állást sikerült elvesztenem. Ha ott nyerek, négy partiból két pont kellett volna ahhoz, hogy világbajnokjelölt legyek. Ezt a törést a későbbiekben soha nem tudtam kiheverni.

Viktor Korcsnoj (fotó: jochapress)

– Ez a rövidzárlat valóban nagy esélyt rombolt le, de ettől még sikeres, élménygazdag pályafutást mondhat a magáénak.

– Ez igaz, bőven van mesélni valóm, ha bárki kíváncsi az élményeimre. Mást ne mondjak, nagy kalandjaim voltak az óriási sakkzseni, Bobby Fischer társaságában. Köztudott, hogy Fischer bujkálása évei idején hosszú időn át Budapesten élt és számomra megtisztelő módon Benkő Pál és Portisch Lajos mellett én is élvezhettem a barátságát, bár ez gyakran rendkívül fárasztó programokkal járt együtt. Fischer köztudottan állandóan mozgásban volt és bárhol jártunk, elsősorban a gyógyfürdőket kereste.

– A sakkról 24 órán keresztül lehetett vele beszélni – folytatta Pintér, de az étkezés még a sakknál is fontosabb volt számára. Hihetetlen mennyiségeket képes volt elfogyasztani, miközben folyamatosan mondta a magáét, sokszoros ismétlésekkel. Nem egy esetben előfordult, hogy egy ötfogásos ebéd végére érve közölte, hogy ő ezt a sort még egyszer kéri… Ám minden „magánszáma” ellenére óriási szakmai élmény volt a közelében lenni, rengeteget tanultam tőle, amiket igyekszem mindmáig kamatoztatni és továbbadni.

– Feltehetően a szakkönyvei megírásához is komoly inspirációt jelentettek a Fischertől hallottak.

– Maximálisan állíthatom ezt. Egyénként 13 könyvet jelentettem meg, amelyek megírásával elsődleges célom a fiatalok végjátékbeli jártasságának javítása volt. Ezen a területen ugyanis nem működnek a számítógépes praktikák, ennek megfelelően elég hézagosak a fiatalok ismeretei.

– Márpedig komoly játékerőt képviselő fiatalokra a közeljövőben nagyobb szüksége lenne a magyar sakkozásnak, mint az átlagos években, hiszen 2024 szeptemberében hazánk sakkolimpiát rendez.

Sax Gyula (fotó: jochapress)

– Ne is beszéljünk róla! Szerintem teljes a bizonytalanság minden vonalon. A kapkodás legkonkrétabb jele a ma, december 20-án, szerdán befejeződő, 2023.évi felnőtt férfi és női, egyéni országos sakkbajnokság esete. Csak a legjobb férfiak közül minimum hatan-heten hiányoznak, akiknek a sakkasztalok mögött lenne a helyük, miként a nőknél is számos éljátékost nem tudtak megnyerni a részvételre. Annak idején már az elődöntőkben komoly meccsek zajlottak, a középdöntőkben pedig élet-halál harc folyt a tizenhatos döntőbejutás helyeinek megszerzéséért. Sokan talán el sem hiszik, pedig igaz volt. Egy bajnokságban például elindult Portisch Lajos, Barcza Gedeon, Ribli Zoltán, Sax Gyula, Bilek István, Adorján András, Csom István, Forintos Győző, Bárczay László – valamennyien komoly nemzetközi nagymesterek. Ma pedig lasszóval kell fogdosni a másod-harmadvonalbeli sakkozókat, hogy kegyeskedjenek már elindulni a magyar bajnokságon! Ráadásul indokolatlanul nagy pénzekért! Gondolom, a legújabb elnök, Polyánszky Zoltán vajmi keveset ért a sakkhoz, így azt sem tudhatja, mire is lenne valójában szüksége az éljátékosoknak, hát bezúdított egy nagy rakás pénzt. Pedig azzal sem lehet mindent elintézni!

– Mit szól ahhoz, hogy a férfiak és a nők egy mezőnyben küzdenek?

– Ez is a szakmai ismeretek teljes hiányát igazolja. Ezt az „összeeresztést” ugyanis nem lett volna szabad megengedni! Vannak olyan tehetséges kislányok, akiknek ez a mezőny még túl erős. Homokzsákot is csinálhatnak belőlük, s nagyon remélem, nem lesz olyan eset, hogy valakinek végleg elveszik a kedvét a sakkozástól a számukra még túl erős ellenfelektől elszenvedett „pofonok”.

– És a sakkolimpiától mi vár?

– Odáig el kell jutnunk. Előbb azért szorítok, hogy induljon be végre az előkészítő gépezet, a nagyközönség pedig kapjon minél aprólékosabb tájékoztatást arról, hogyan állnak a nagy világesemény előkészületei. Egyébként az egykor nagyhatalomnak számító magyar sakkozásnak elsősorban nem tűzoltó eseményekre van szüksége. Sokkal inkább valódi építkezésre, sokat ígérő tehetségek kinevelésére és a sportág számára történő megtartásukra. A központi képzési lehetőségek megerősítésére, a valóban legtöbbet tudó és átadni képes oktatók megnyerésére kellene koncentrálni. Ám amíg például a fiatalokkal foglalkozó Barcza Gedeon Sakk Kör oktatója akkor jár jól, ha elvonul és a magánszektorban egy-két tanítvánnyal foglalkozva, több pénzért oktat, mint például a Barcza klubban, addig nem lesz érdemi változás.

Barcza Gedeon (fotó: jochapress)

– Ön mennyire eredményes a tanítványaival?

– Hullámzóan és ezért nem az én módszerem a ludas. Az évtizede hatalmas tehetségként indult Alex Krsztulovics például elaprózza magát. A legnagyobb ígéret a praxisomban Gledura Benjamin volt, akiről azt tartottam, hogy a lehetőségei a csillagos határral mérhetőek. Ő viszont már negyedik éve Amerikában egyetemista, mellette túlélt egy hullámvölgyet, de a 2650 pontos határ érdemi átlépésére jelenleg sem látom az esélyeit. Sajnos, a közös munkát az alkalmi, baráti beszélgetések váltották fel, amióta Amerikában él.

– Ez idő tájt éppen kivel foglalkozik?

– Most is van két, igen tehetséges, fiatal tanítványom, Bálint Péter és Mátyássy Lázár, de a folyamatosan változó körülmények miatt már nem bocsátkozom jóslásokba arról, hogy ők vajon mire vihetik? Számos, általam befolyásolhatatlan körülmény akár döntően is alakíthatja a játékerejük fejlődését.

– Hogyan telnek a mindennapjai Pintér Józsefnek, aki két sakkolimpián is a magyar válogatott csapatkapitányaként működhetett közre?

– Jómagam egyelőre kitűnően érzem magamat. Halásztelken a második feleségemmel van egy házikónk egy 440 négyzetméteres telken, ahol vegyes kertet rendezgetünk. Van egy ritkaságszámba menő datolya szilvafánk is, amelyen október folyamán érnek be a kivételesen finom gyümölcsök.

Pintér József és Benkő Pál (fotó: jochapress)

(jochapress / Jocha Károly)