Portisch Lajos: Egyéniben jobban játszottam, mint a párosmeccseken!
Portisch Lajos most éppen egy megnyitáselméleti könyvet ír. Fotók: JochaPress.hu
Portisch Lajos nemzetközi sakknagymestert 2004-ben, az első körben választották be a Nemzet Sportolóinak tizenkét fős táborába. Nem kevesebb, mint húsz sakkolimpián küzdött a magyar sikerekért, legtöbbször a legnehezebb első táblán. Kilencszeres világbajnokjelölt, aki 1978-ban sakkolimpiai győzelemre vezette a magyar sakkválogatottat.
Nagy nemzetközi sikereinek felsorolása oldalakat venne igénybe. A több mint két évtizeden keresztül a világ első 4-5 sakkozója közé számító, 1961 óta nemzetközi nagymester az évek múlásával kicsit enyhített a korábban rá jellemző, szigorú zárkózottságra. Amíg évtizedekkel korábban akár hónapokig is kellett várni egy interjúra, most viszont alig két hétre volt szükség, hogy ez az alkalom létrejöjjön. Sakkcentrikusan berendezett dolgozószobájában beszélgettünk. A nagymester egy ugyancsak kalandos utazással indította a társalgást.
– Alighanem 2009-ben történt, meghívást kaptunk Jerevánba, egy sakkversenyre azzal a konkrét invitálással, hogy az előző évben Borisz Szpasszkij járt náluk. Jómagam nem különösebben foglalkozom a politikával, s mivel az örmény sakkozás a világ legelső vonalába tartozik, nem gondoltam semmi rosszra. Feleségemnek viszont már ekkor voltak kétségei, s ezek ugyancsak fokozódtak, amikor az örmény vízumot csak Bécsben kaptuk meg. Háromórás repülőutat követően Jerevánban landoltunk, majd éjféltájban egy rendkívül elegáns szállóban kötöttünk ki. No, itt egy jót alszunk – gondoltam -, de hamar lehűtöttek a vendéglátók, akik közölték, hogy korán kell indulnunk, egy 5-6 órás autóút vár ránk. A hová is megyünk kérdésemre közölték, hogy Karabahba. Ekkor esett le a tantusz, hogy a feleségem mennyivel előbb kapcsolt, mint én. Végig katonai kísérettel mentünk, útközben láttuk a szétlőtt házakat. Annyi ember életemben összesen nem tisztelgett nekem, mint azon a napon. Magát a sakkversenyt – ahol én díszvendég voltam, nem játszottam – kitűnően rendezték meg. Ráadásul a helyi színházban önálló ária és dalestet adtam, ahol megjelent az államelnök is, mert ez a lehetőség is benne volt a meghívásban.
Hazatérésünket követően meghívtak az azeri nagykövethez, aki „természetesen” nagyon szeretett sakkozni…Megtörtént a találkozó, amelyen udvarias mondatokat követően jött a rákérdezés: milyen céllal jártam én Örményországban? Hogy jutott az eszembe elmenni egy versenyre, az ő földjükre? Megnyugtattam, hogy nem sakkoztam, hanem díszvendég voltam, másrészt hivatkoztam a korábban ugyanebben a minőségben ott járt Borisz Szpasszkijra. Mire a nagykövet rávágta, Szpasszkij nem komoly ember… A beszélgetés azzal zárult, hogy közöltem vele: döntsék el egymás között kié a vitatott földrész! Ami engem illet, legalább annyira járatlan vagyok a politikában, mint a Tanú című magyar film főszereplője. Egyébként is nagyon szeretem az azerbajdzsáni sakkozókat is,
Ezt követően felhívtam a külügyminisztériumot és a Sport államtitkárság külügyi illetékesét. Mindkét fórumon megnyugtattak, hogy ez egy magánlátogatás volt, azt csinálok, amit akarok. Ez a válasz teljesen megnyugtatott. Egyébként is, Örményországban még véletlenül sem ejtettem ki a számon Karabah nevét.
– Ha már arrafelé kalandoztunk, megkérdezném: melyik ország sakksportja az erősebb?
– Ha hosszabb időszakot veszünk figyelembe, akkor az örmények felé billenne a mérleg nyelve, az utóbbi évtizedben viszont az azeriek is a legszűkebb élbolyhoz tartoznak. Nekem egyébként az örmény Aronjan játéka tetszik leginkább. Szerintem neki nagyobb esélye lett volna a világbajnoki döntőben a norvég Magnus Carlsen ellen, mint kihívójának, az orosz Szergej Karjakinnak.
– A versenyeken gyakran nem az abszolút tudás érvényesül. Ilyesmi az Ön pályafutása során is előfordult.
– Az egyéni versenyeredményeim jobbak voltak, mint a párosmeccseken mutatott játékom. Ennek valószínűleg pszichikai okai vannak. A hosszan elnyúló erőpróbák sokszor olyasmin is eldőlhettek, hogy például ki unta meg előbb a másik szemben ülő fél arcát. Vagy azon, hogy éppen mikor vesz ki az illető egy-egy szabadnapot: jó, vagy éppen rossz pillanatban.
A nagymester(jobbról) öccsével, Portisch Ferenccel
– Évtizedek óta köztudott, hogy nagy szenvedéllyel énekel. Milyen előzményei vannak ennek az immár komoly elköteleződésnek?
– Mivel édesapám is hegedült, a drága jó szüleim szívesen vették volna, ha én is továbbviszem ezt a családi hagyományt. Kaptam is egy háromnegyedes hegedűt, (ma is van egy több mint százéves, normál méretű hangszerem, amelyet azonban nem merek elővenni, mert az ujjaim már nem megfelelően mozognak) de egy későbbi Karácsonyon kapott sakk-készlet elvonta a figyelmemet a zenéléstől. Inkább az utóbb nemzetközi mesteri címig jutott Ferenc öcsémmel játszogattunk egymás ellen. Másfél évvel később történhetett, hogy bekerültem a zalaegerszegi klubba, majd röviddel ezután meg is szereztem életem első győzelmét az úttörők versenyén. A Csuti Antal bácsi által vezetett klub lehetőségeire talán legjellemzőbb adat, hogy mindössze három sakkóránk volt, amelyeket persze elzárt előlünk a későbbi névadó, mert különben hamar óra nélkül maradt volna a klub.
– Az egerszegi körülmények nem gyorsították a fejlődését.
– Bár 15 évesen már megnyertem az akkoriban komoly erőpróbák egyikének számító országos egyéni elődöntőt, de csak érettségi után, tizennyolc évesen kerülhettem fel a fővárosba. Itt egészen más lehetőségeim adódtak, ami a sakkot illeti. A középdöntő megnyerésével először kerültem be az országos döntő mezőnyébe, majd egyhetes késéssel felvételt nyertem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre is, ahova nem én pályáztam, hanem a gimnáziumban valaki ezt írta rá a papírjaimra. Az első kétórás előadás címe pedig ez volt „Politikai gazdaságtan – alap és felépítmény.” Ezek után arra gondoltam, ha a marxizmust-leninizmust itt négy évig hallgatnom kell, garantáltan megbolondulok. Gyorsan bejelentkeztem a dékánhoz egy meghallgatásra, akinél egyéves halasztást kértem. Közölte, hogy ilyen lehetőség náluk nincsen. Erre én azt válaszoltam, hogy „köszönöm, akkor kilépek!” Még ma is szörnyülködve gondolok arra a lehetőségre, ha a magyar gazdaságot egy ilyen magamfajta analfabéta közgazdásznak kellene támogatnia…
A ma már 88 éves Benkő Pál lett volna az igazi ellenfél
– Hogyan sikerült az első bajnoki döntő?
– A középmezőnyben végeztem, majd 1958-ban egyedül, 1959-ben pedig holtverseny után lettem első, megelőzve Szabó László és Barcza Gedeon nagymestereket. Az igazi ellenfél viszont Benkő Pál lett volna, aki azonban 1956-ban, a forradalmat követően Nyugaton maradt. Benkő – aki nagy szkander bajnok is volt – 1957-ben Izlandon hívott, hogy én se menjek haza, de én a szüleimet nem tudtam volna itt hagyni.
– Bekerült a nemzetközi körforgásba, ahol bizonyára érdekes dolgok is megtörténtek Önnel.
– Az ilyen, extra eseteknek se szeri, se száma. Mindjárt a legelső időkben történt meg például a svédországi Skellefteában, hogy a rajtszámok sorsolásánál aranyrudakat kellett megemelni, alul voltak a számok. Miután egy kézzel felemeltem a 7-8 kilós rudat, többen hüledeztek, mondván: milyen erős ez a Portisch. Igaz, Garri Kaszparovnak is csak két kézzel ment, de hát ez mégsem volt valami extra mutatvány.
Kaszparov a politikában kevésbé sikeres, mint a sakktáblánál volt
– Önnek legalábbis nem, hiszen a fizikai felkészítésre is sokat adott.
– Minden relatív. Annak idején a kelenföldi panellakásunkban szegény első feleségem szörnyülködött, amikor olykor ledobtam a súlyt, pedig csak egy ötven kilóssal szériáztam. A parkett és a lakók érdekében ezzel a gyakorlattal hamarosan felhagytam.
– Maradt az úszás meg a tenisz…
– A teniszt is idejekorán fel kellett adnom, mert túl sokat beszéltem, az ellenfeleim pedig ezt nem szerették. A sakkozókról egyébként azt terjesztik, hogy szófukar, maguknak való, csendes őrültek. Pedig alig várjuk, hogy megszabaduljunk a figuráktól és szabadon beszélgethessünk. Szerencsére én találtam egy olyan lehetőséget, amikor használhatom a hangomat: énekelek.
(MOB / Jocha Károly – folytatása következik)
