Sem Szabó Fanni, sem a Cegléd nem adja fel

Nem hogy a magyar bajnokságban, az Euroligában is ritka, hogy valaki 20 pont fölé jut az utóbbi hat bajnokságot és három Magyar Kupát megnyerő, és az Euroliga legutóbbi három kiírásában a Final Fourba bejutó Sopron Basket ellen. Az pedig még ritkább, hogy valaki dupla-duplát érjen el a zöld-sárgákkal szemben vívott mérkőzéseken. Ez a bravúr sikerült a közelmúltban a Cegléd hátvédjének, Szabó Fanninak, aki 24 pontot dobott és 10 gólpasszt osztott ki a bajnok elleni találkozón.

Szabó Fanni (15) (fotó:MKOSZ)

Fanni korosztálya, sőt talán mondhatjuk, generációja, a 90-es évek első felében született kosaras hölgyek egyik, ha nem a legígéretesebbnek, legtehetségesebbnek tartott képviselője volt. Nagyon fiatalon, 15-16 éves korában, még középiskolásként amatőr szerződéssel igazolta le a már bő évtizede is az egyik legerősebb hazai csapatként számon tartott Sopron, majd az Egyesült Államokban töltött néhány évet a Dartmouth egyetemen tanulva és kosárlabdázva.

A sportágban sokan gondolták úgy, hogy hazatérve valamelyik élcsapat meghatározó játékosaként megoldást jelenthet válogatottunknál a kettes és a hármas poszton. Ehhez képest szinte évről évre csapatot váltott, és bár voltak jó meccsei, a nagy áttörés – hogy stabilan, folyamatosan magas szinten teljesítsen – még várat magára. A Sopron ellen megvillantotta, mire is lehet képes – ennek kapcsán beszélgettünk vele.

– Aki kicsit távolabbról követi a pályafutásodat, azt látja, hogy az Egyesült Államokból szép reményekkel hazatérve szinte évről évre csapatot váltasz, és – már elnézést – de sehol nem tudsz „gyökeret verni”, meghatározó játékossá válni. Te hogy élted meg mindezt?

– Egy kicsit messzebbről kezdeném. Amerikában ugyan jól ment a játék, de több súlyos bokasérülésem is volt kint, rendre műtétekkel. Valahogy úgy zajlott az egész, hogy mire felépültem, és kezdtem volna magam utolérni fizikailag és játékban, jött egy újabb sérülés. Egy idő után, el kell ismerjem, lelkileg eléggé megviselt az örökös újrakezdés, a rehabilitáció – az, hogy az időm nagy része az erőm és a formám visszanyerésével telt. Azért még elég fiatalon hazatérve a Diósgyőrhöz igazoltam, ahol két évet töltöttem. Az első után edzőt váltott a klub, és az érkező, új vezetőedzőnél nem nagyon kaptam bizalmat, lehetőséget. Pécsre igazoltam, ott meg elég nehezen állt össze a csapat, ráadásul a szezon a vírus miatt félbeszakadt. Onnan Szekszárdra kerültem, ott töltöttem az előző szezont, sajnos szinte végig talpszalag sérüléssel bajlódva. A nyáron olyan klubhoz akartam igazolni, ahol újra meghatározó játékos lehetek, és így fokozatosan felépítve magam, vissza tudok jutni arra a szinte, ahol már korábban játszottam, és amire tudom, hogy képes vagyok.

– Hogy haladsz az úton? A csapatod nem áll túl jól…

– Az én szempontomból most az a legfontosabb, hogy – le is kopogom gyorsan – egészséges vagyok. Ami az együttest illeti, jól kezdtünk és mondhatom, nagyon jó társaság, közösség alakult itt ki. Az élcsapatok azért jobbak, erősebbek nálunk. Nem kerültek el minket a sérülések, betegségek sem, nagyon sok nehézséggel küzdöttünk. Jött az edzőváltás, és bizony kell, kellett némi idő, hogy alkalmazkodjunk új mesterünk az előző edzőétől bizony eléggé eltérő elképzeléseihez. Ez a folyamat még mindig tart, haladunk, lépkedünk előre. Közben sajnos több olyan mérkőzésünk is „elment”, amelyeknél győzelmekkel számoltunk, olyan csapatok ellen, amelyeket az első körben le tudtunk győzni. Most elég nehéz a helyzetünk, hiszen a kiesés ellen kell csatáznunk. .

– Mennyire játszott közre abban, hogy az eredmények nem feltétlenül úgy alakultak, ahogy reméltétek, hogy a csarnok felújítása miatt nem tudtok Cegléden játszani?

– Nincs igazán összehasonlítási alapom, ebben az évadban többnyire Albertirsán, és egyszer Szolnokon játszottuk a hazai meccseinket. Cegléden csak korábban játszottam, mindig ellenfélként. Ott azért több szurkoló volt kint, mint Albertirsán – ahová tíz perc, negyed óra alatt azért átérünk -, de úgy látom, ott is fokozatosan nő a nézőszámunk.

– Említetted, hogy azért igazoltál Ceglédre, hogy újra meghatározó játékos legyél. A Sopron elleni dupla-duplád alkalmával nem voltál benne a kezdőötösben…

– Mint minden játékos, természetesen én is szeretek kezdeni. Ugyanakkor edzőnk mondta, hogy ne feltétlenül tulajdonítsunk nagy jelentőséget annak, ki van a kezdőben, mert azt jórészt taktikai szempontok alapján állítja össze, és ez így rendben van. Meg aztán ha csereként tudok segíteni a csapatnak, akár újabb dupla-duplákkal, ám legyen.

– Mi most a helyzet a válogatottsággal?

– 2020-ig mindig ott voltam a bő és többször a szűkített keretben is, más kérdés, hogy az utóbbi időszakban a bő keretbe sem hívtak be. De ahogy a ceglédi csapat, én sem adom fel, hogy elérjem a célomat: szeretnék visszakerülni, és újra játszani a válogatottban. Most viszont tagja vagyok a 3×3-as keretnek. Nemzetközi versenyen még nem viselhettem a válogatott mezt, de segíthettük a keret tagjainak felkészülését például az olimpiai selejtezőre, amelyen remek érzés volt szurkolni a lányoknak.

– Hogy hat nálad egymásra a két szakág, kiegészíti vagy inkább „üti” egymást?

– Egyértelműen kiegészíti. Nagyon szeretem a 3×3-ban a lüktetést, hogy egy pillanatnyi megállás sincs, gyakorlatilag bármikor lehet kosarat, vagy labdát szerezni. Mindig feldobódva, nagyobb önbizalommal kezdem az „átállást” 3×3-ról a hagyományos szakágra.

(MKOSZ)