Székelyföldi riportutunk második állomása Sepsiszentgyörgyre vezetett. A város csapata hat év alatt az ötödosztályból az elsőbe emelkedett, s szédületes tempóban fejlődik tovább.
Diószegi László (j) és Eugen Neagoe (fotó: Ch. Gáll András)
A város csapata – írtuk az imént, miközben Háromszék központjában járva még egyértelműbbé vált: ami történt, az valójában egyetlen ember, Diószegi László beteljesült álma.
Székelyföldi riportutunk második állomása Sepsiszentgyörgyre vezet. A város csapata hat év alatt az ötödosztályból az elsőbe emelkedett, s szédületes tempóban fejlődik tovább. A város csapata – írtuk az imént, miközben Háromszék központjában járva még egyértelműbbé vált: ami történt, az valójában egyetlen ember, Diószegi László beteljesült álma.
gy kezdődött hét évvel ezelőtt az európai labdarúgás egyik sikertörténete, a Sepsi OSK. Eleinte az is gondot jelentett, hogy a megye kettőbe, a román ötödosztályba benevezzék a klubot, mert nem volt elég összeszedni a csapatot korábbi idős játékosokból, utánpótláscsapatot is kellett indítani, de kis szerencsével – egy lelkes testnevelő tanár, futballedző, Siklódi Ferenc éppen egy U17-es csapat indításán fáradozott – az is sikerült.
A Sepsiszentgyörgy rögtön feljutott a negyedosztályba, majd onnan mindjárt felkerülhetett volna a harmadosztályba – mégis maradt eggyel lejjebb.
– Az első helyezett nem akart feljebb lépni, ezért mehettünk volna mi, de én azt mondtam: nem. Majd akkor, ha saját erőből kivívjuk. A következő idényben az utolsó forduló előtt az ellenfelünk megüzente, mozduljunk, mert nekik úgysem kell a pont, mi meg fel akarunk jutni, de akkor is nemet mondtam, s igazam lett. A nyakasságom a klub filozófiája lett. Jól emlékszem a gyerekkoromra, amikor törzsszurkolókként kiakasztottuk a bundát a lelátóra, mert tudtuk, hogy úgymond oda kellett adni a meccset az Udvarhelynek. Itt soha nem lehet, nem lesz megvesztegetés, csalás, vagy ha mégis, másnap én már nem leszek elnök és tulajdonos.
Ekkor már az a Valentin Suciu volt a vezetőedző, akit Csíkszeredában megismertünk. A Sepsi OSK a harmadik ligában az első évben harmadik lett, a következőben első, és feljutott. Diószegi László nem is tagadja, ez némi elégtételt jelentett neki, mert az az elnök, aki 2008-ban elment, s hagyta megszűnni a klubot, azt jósolta, itt soha többé nem lesz másodosztályú gárda.
A „román NB II” már új kihívásokat támasztott. Fel kellett újítani a stadiont. Amikor értesült róla, hogy bontják az Albert-stadiont, Diószegi László kért onnan ezer széket. Majd másik ezret a Puskás-stadionból. Úgy tűnt, egyszerűen nincs legyőzhetetlen akadály a Sepsi OSK előtt. A csapat rögtön feljutott, s az első osztályt brassói és ploiesti-i albérletben kezdte meg. De aztán Székesfehérvárról került beléptetőrendszer, Dunaszerdahelyről Világi Oszkár jóvoltából kandeláber, s tavaly tavasszal már a saját pályáján harcolta ki a bennmaradást az együttes.
Hova tovább? – tehetjük fel a kérdést. Diószegi László a múltból meríti a választ.
– Gyerekként a zsebpénzemet az utolsó lejig arra költöttem, hogy elkísérjem a csapatot a vidéki kiszállásokra. 2002-ben vettem át a pékséget anyáméktól, akkor hat alkalmazottból, egy kemencéből és egy szállítóautóból állt a cég. Ma kétszázhúsz alkalmazottam van, harminc autóval az ország tizenkét megyéjébe szállítunk pékárut, Londonban is nyitottunk üzletet, a Lipóti pékség, amellyel testvéri a kapcsolatunk, az én receptem alapján süti egyik kedvelt termékét, az erdélyi pityókás kenyeret. Én már túljutottam az álmomon. Már nem akarok egyetlen új pékséget sem nyitni, el is hanyagoltam a céget, igazából a feleségem viszi. Biztos van, akinek nem tetszik, amit elértem. Néhány éve olyan ellenőrzést kaptam, hogy még a padlólapokat is megszámlálták a kenyérgyárban. A másfél éves vizsgálat alatt a
Azt gondoltam, ha ennek vége lesz, vagy elhagyom Romániát, vagy úgy megerősödöm, hogy más területen is bizonyítok. Ez lett a Sepsi OSK. Az időm kilencven százalékát a futballklubra szánom, de az első osztállyal itt is elértem azt, amit akartam. Talán még az megadathatna, ha majd áll az új stadion, ott játsszunk az Európa-liga selejtezőjében csak egy, egyetlenegy meccset. Amit tettem, azért nem kérek elismerést, mert már azt is megkaptam. Tavaly az év határon túli vállalkozójának választottak, most ősszel vettem át a díjat Budapesten. A beszédemben Kányádi Sándort idéztem: én nem a határon túl, hanem határtalanul vagyok magyar. Két nap múlva a felcsúti sport- és konferencia-központ átadóján a miniszterelnök úr személyesen mondta, hogy tanult tőlem. A gyökereket öntözni kell, mert különben kiszáradnak. Ilyen egyszerű ez.
Nehéz ezután megszólalni. A stadionban edzéshez készülődik a csapat, miközben a helyi sportkedvelők körbe-körbe kocognak a rekortánon. A futballklub a város szerves része.
Sándor Istvánt, aki szakmai igazgatóként dolgozik Szentgyörgyön, régi ismerősként köszöntjük. Először is azt tisztázzuk, hogy Blohin játszott-e a mexikói világbajnokságon.
Mindkettőnknek igaza van, Az aranylabdás kiválóság nem játszott ellenünk, de még nyolcvanhatban is tagja volt a szovjet keretnek. Persze nem is ez az érdekes, hanem az, hogy Sándor István is tagja volt az irapuatói szovjet stábnak. Nehéz lenne azzal vádolni, hogy nem ért a futballhoz.
– Amikor felkértek, s tépelődtem, az unokatestvérem megfeddett: nem akarsz segíteni a székelyeknek? Jönnöm kellett. Olykor néha talán meg is bántódnak az itteniek, de megmondtam az elnök úrnak, ne azt várja tőlem, amit hallani szeretne, hanem a véleményemet, mert azzal tud valamit kezdeni. S nem azért, mert okosabb vagyok, hanem, mert többet éltem, többet láttam.
Nehéz lenne a tapasztalat lényegét ennél szebben, pontosabban megfogalmazni. Sándor István a maga részéről cáfolja, hogy a román bajnokság erősebb lenne, mint a magyar.
– Ugyan már! – csattan föl. – Talán hajtósabb, de mi fifikásabbak vagyunk. A másodosztály pedig biztosan gyengébb, mint a miénk. Két éve télen, miután megnéztem a legtöbb csapatot, meg is mondtam, a feljutást csak mi ronthatjuk el. Néztek nagyot, de igazam lett, sőt tévedtem, az utolsó, hazai meccsnek már nem volt tétje.
Most az a nagy tét, hogy a Sepsi OSK az őszi szezon végére bekerül-e az első hat közé, mert ha igen, akkor tavasszal a felsőházban folytathatja, tehát a kieséstől nem kellene tartania, mint egy évvel korábban. A csapatra – Diószegi László megfogalmazása szerint – tisztelhető kuriózumként tekintettek szerte Romániában, most azonban már riválist látnak benne, amellyel szemben nem mindig érvényesül a fair play.
Ezt Eugen Neagoe vezetőedző – akit a kilencvenes évek Ferencvárosából ismerhetünk – mondja ki, amikor a csapatot sújtó furcsa bírói ítéleteket veszi számba.
– Mi vagyunk az egyetlen csapat, amelyik egy tizenegyest sem kapott – jegyzi meg, ám amikor a magyar–román viszonyról kérdezzük, kitér a válasz elől, s csak azt ismétli meg, ő nem gondol semmi rosszra, de tény, hogy a bírók rendre a Sepsi OSK kárára tévednek.
Csak azt kell elnyomni, aki veszélyt, kihívást jelent, nyugtatjuk magunkat. A székelyek az évszázadok során megtanultak együtt élni ezzel a tudattal, s ez a jelenben sincs másként.
A játékosok közül a helyi születésű Hadnagy Attila a város legendája. Két évvel ezelőtt, tizenkét év távollét után tért haza. – Harmincöt évesen úgy gondoltam, hogy levezetek egy-két évet a másodosztályban, erre feljutottunk, s egyre bátrabb terveket tűzünk ki magunk elé – mondja ízes háromszéki dialektusban.
– A csapat román játékosai ugyanúgy érezhetnek, mint ahogy én éreztem a Brassó vagy a Botosani futballistájaként, amikor a Kolozsvárral játszottunk, s a mi szurkolóink szidták a magyarokat. A kereten belül viszont semmi konfliktus sincs, ugyanazt akarjuk: minél jobb legyen a csapat.
Prosser Dániel a Puskás Akadémiától igazolt ide, s ő is amondó, hogy a román bajnokság erősebb, mint a magyar.
– Jól érzem magam a városban és a csapatban is, jó döntést hoztam, amikor ide igazoltam. Úgy érzem, innen könnyebben valósíthatom meg a célomat, s kerülhetek még magasabban jegyzett bajnokságba – felelte érdeklődésünkre.
(magyaridok / Ch. Gáll – Novák)
Post Views: 82
