Szabó „Sonka” László kalandjai Makótól Óföldeákig (1. rész)

Szabó László fénykorában, kislányával. Fotók: JochaPress.hu

Számos olyan korábbi élsportolónk van, akik pályafutásuk befejezését követően szinte eltűnnek. A JochaPress.hu alkalomszerűen utánaered egy-egy ilyen „szökésben lévő” klasszisnak. Ez alkalommal a világbajnoki ezüstérmes (1986) férfi kézilabda válogatott oszlopos tagját, Szabó „Sonka” Lászlót igyekeztem emberközelbe hozni.

Mivel férfi kézilabda válogatottunk azóta sem nyert olimpiai-, vagy világbajnoki érmet, ezért a sportág szerelmesei kénytelenek visszamenni az időben, egészen 1986-ig. Ekkor történt meg ugyanis az a sportágtörténeti esemény, hogy a magyar nemzeti együttes a svájci világbajnokságon – jóval túlteljesítve az előzetes várakozásokat – egészen a döntőig menetelt. Mit több, ott sem vallott szégyent, hiszen mindössze két góllal (24-22) maradt alul Jugoszlávia legjobbjaival szemben.

Az akkori idők kiválóságairól egyre kevesebbet lehet hallani. Az „Évszázad kézilabdázója”, Kovács Péter – a vb-n negyedik lett a góllövőlistán – most éppen a Vasas nőkkel jutott fel az NB I-be, a jobbszélső Iváncsik Misi Győrben dolgozik, a beálló Szilágyi „Szacsa” István 30 év után hazatért Ausztriából, Dabason fiatalokkal foglalkozik. A két, villámgyors balszélső közül Kontra Zsolt Tatabányán éldegél, Kenyeres József pedig alsóbb osztályokban edzősködik.

Iváncsik Mihály, Keglovich László és Röck Samu

A névsoron végigfutva elmondható, hogy talán Szabó „Sonka” Lászlóról lehet a legkevesebbet tudni-hallani. Ennek az „eltűnésnek” több oka is van. Az egykor félelmetes fizikai erejéről (is) híres szegedi beálló hazai pályafutását követően Ausztriában és Németországban is sikerrel szerepelt, majd hazatérve számos vállalkozásával nem járt sikerrel. S ahogy az lenni szokott, a baj rendszerint nem jár egyedül. Sonka családi élete zátonyra futott, miközben őt egyre több betegség is „meglátogatta”. A legnagyobb bajt az okozta, amikor néhány éve kerékpárral  elesett, töréseket szenvedett, az operációk sem úgy sikerültek, ahogy optimális esetben történni szokott. Az egykor rettegett beálló végül tolókocsiba kényszerült.

Mindezt nagyon finom tálalásban Kővári Árpádtól, az egykori sikeres szegedi edzőtől – aki a férfi válogatott kapitányaként is pozitív mérleggel végzett – tudtam meg, aki segítségemre volt abban is, hogy Szabó Lacit sikerüljön személyesen is elérnem. Sonka jelenleg a Szegedtől mintegy 40 kilométernyire, a makói járásban lévő, néhány száz lakosú kisközségben, Óföldeákon él, finom kifejezéssel élve szociális otthonban. A részletek mellőzésével az ott lakókról csak annyit, hogy Szabó a maga érettségijével és tanárképző főiskolai diplomájával közöttük nyugodtan mondhatja magát oxfordi egyetemi tanárnak.

 – Itt éldegélek, ezen a világvégi helyen – summázta a helyzetet Sonka. – A legnagyobb bajom az, hogy jóformán senkivel nem tudok egy egyenes mondatot sem váltani, annyira szerény a lakótársak szellemi igényessége. A személyzet pedig külön szám. Rendkívül hivatalos a hangvétel, mindenkit szigorúan magázni kell…

Ezeket az alapinformációkat azon az 5-600 méteres útszakaszon tudhattam meg, amelyen eltoltam az egykori világklasszist kerekesszékén a falu egyetlen „kultúrházáig”, a kocsmáig, ahol a személyzet – egy fiatal és kedves hölgy – törzsgárdistaként fogadott bennünket.  A helyiségben egyébként – délidő lévén – alig voltak. A kiszolgálás udvarias, az árfolyam pedig ugyancsak visszafogott volt. Nyilván alkalmazkodnia kell a működtetőnek az árakat illetően a helyiek anyagi erőihez.

– Az évek során sokat írtak rólam, de ezzel azután be is fejeződött az érdeklődés. A sorsom már sokkal kevesebbeket érdekel, azt pedig csak végképp nagyon kevesekről mondhatom el, hogy valamit is segíteni akartak volna rajtam. A kevés kivétel közé tartozik Kővári Árpi, akivel mindig is jó volt a kapcsolatom, és akinek a tanácsait leginkább csak utólag fogadtam el. Ilyenkor legalább beismerem, hogy „Árpikám, igazad volt”.

Miután elhelyezkedtünk Laci törzsasztalánál, menetrendszerűen kért egy felest az absztinensek kávé + kólájával szemben. Majd megelőzte a levegőben lógó kérdést.

– Mondd meg, ki a jobb ember? Aki suttyomban hazaviszi a szatyorban az üvegeket, hogy azután otthon a megroggyanásig igyon, vagy a magamfajta, aki egyenesben kér egy felest savlekötőként?  Ezt a helyzetet kicsit kivetíteném az egész magyar társadalom képmutatására is. Hogy mindenki más alkoholista, csak én nem. Mert képmutatásban azért csak világbajnokok vagyunk – nem?

Azután csak megegyeztünk abban, hogy „moderato” a jelszó. Tehát inni lehet, csak a mértéket kell(ene) betartani. Ez az, ami nagyon sokaknak nem sikerül.

 – Azt azért elmondanám, hogy játékos koromban, ha ittunk, egyedül én álltam a nyílt színen, Buday Feri és a többiek a függöny mögött voltak. Persze hogy én vittem el a balhét, mert azt valakinek csak el kell vinnie.

Ezen ugyancsak fontos témát csak sikerült berekesztenünk és áttérhettünk a szakmára. Sonka ezen a téren jóval szűkszavúbbnak mutatkozott.

 – 1974-ben érettségiztem a makói József Attila Gimnáziumban – mesélte az 1955-ös születésű, egykori kiválóság. – Nem vettek fel a TF-re, talán azért is nem, mert anyám-apám semmiféle pártfunkcióban nem voltak, de még párttagok sem. Márpedig abban az időben ez nagyon sokat számított. Akkor még atlétaként sportolgattam, a kézilabdázás csak ezután következett. Ekkoriban kezdtem el haverkodni Oláh Bélával, aki hívott, menjek le edzésre. Először a Volán II-be jártam, akkor Nád János volt az edzőnk. Azután háromszor felvételiztem a szegedi tanárképzőbe, földrajz – testnevelés szakra. Ott azután négy év alatt végeztem, csont nélkül, de ebből három és felet, levelezőn, hogy közben kaphassak egy kis pénzt is.

Apró kanyarokat követően vissza sikerült eveznünk a kézilabdás vizekre, így folytatódott az élménybeszámoló.

 – Ma is emlékszem, 1975. március 3-án kaptam meg az igazolásomat, a papír is megvan még valahol. Játszottam az MNK-ban is – akkor még lövőnek számítottam. Emlékszem, a Szondi SE elleni meccsünkre is, ahol Bartalos Bélát úgy mellbe dobtam, hogy összeesett. Ott egyébként 12 gólt sikerült lőnöm. A tablón persze nem vagyok rajta, mert közben elvittek katonának. 1982-ben és 1983-ban azért csak MNK-győztes lettem én is, kép is van róla.

A nyolcvanas évekből visszakeveredtünk a hetvenesekbe, az első válogatottság idejére.

 – Mivel a csapat nem túl jól szerepelt a montreali olimpián (6. lett), ezért Faludi Mihály elhatározta, hogy felfrissíti a keretet. Így kerültem én is képbe, s többedmagammal meghívtak az akkori Játékcsarnokba. Faludi a montrealiaknak tartott valamiféle eligazítást egy teremben, ahova benyitottam. Köszöntem és kellő öntudattal közöltem, hogy „itt vagyok!” Megnyugtattak, hogy jó helyen vagyok, de várjak egy kicsit. Azután sor került az edzésekre is, ahol először a balszélen akartak foglalkoztatni, majd átirányítottak lövőbe. Harmadjára pedig azt mondta Faludi, menjek a beálló helyére. Igyekeztem mindent ellesni az öregebbektől, elsősorban Szilágyi Pistától, de a Vass Karcsit is „kukkoltam”, így sok minden ragadt rám. Még a kisebbik Stillert, a „Dagit” is meg kell említenem, az is nagyon ravasz emberke volt. Balra nézett és jobbra indult…

Sonka biztosított felőle, hogy általában összetett mondatokban szokott megnyilvánulni, de igen gyakran nem engedik végig kibeszélnie önmagát. Így történt ez esetben is, mivel e sorok írója nem hagyta, hogy emelt hangon és párhuzamosan szidja Faludi Mihályt és Kovács Lászlót. Annyi azért csak kiderült, hogy mindkét ex-kapitány félkatonai módszerekkel akart tanítani és különbséget tett ember és ember között.

Sonka szerint Kovács László is félkatonai módszereket alkalmazott

 – Faludi ráadásul mindig bent sétafikált a konyhában. Mit tudom én, mibe mit kevert bele? Nála még olyan szert is kaptunk, amire az volt írva „vitamin készítmény, csak kísérleti célra”. Na, én erre azt mondtam, ha ezzel jobbak nálam, egyék, én nem veszem be.

(jochapress / Jocha Károly)