Száz éve született a kézilabdázás nagymestere, Török Bódog

Egyre rohanóbb világunkban az utókor mind ritkábban emlékezik meg korábbi nagyságairól. Így van ez a sportéletben is. Egy, vagy akár többszörös olimpiai bajnokok is úgy elmennek, hogy 5-10 év múlva már csak véletlenül esik szó róluk.

Török Bódog szobra mellett 93 éves felesége, Editke (fotó: jochapress)

Ebben az alaphelyzetben kétszeresen is meggondolkodtató: ki az az ember, akinek a 100. születésnapját is megünneplik? Mit kellett ahhoz tennie, hogy a Magyar Kézilabda Szövetség székházának nagytermében ki lehessen tenni a „telt ház” táblát, annyian jelentek ott meg? Az apropót pedig a halála után 11 évvel is változatlan népszerűségnek örvendő Török Bódog születésének napja (1923. november 2) adta. Ezen a napon látta meg a napvilágot a sportág nagymestere, aki 1955 őszétől 1978 december 31-ig töltötte be a magyar női kézilabda válogatott kapitányi tisztét.

Bogyi bácsi két legnagyobb sikerének még élő játékosai (az 1965-ös világbajnok, illetve az 1976-os olimpiai bronzérmes csapat tagjai) döntő többségükben el is jöttek az ünnepi megemlékezésre. Mi az a vonzerő, ami 58, illetve, illetve 47 után még mindig képes összehozni ezeket az igazi sportembereket?

Balról Takácsné Giba Márta, Caspersné Horváth Klára, Lelkesné Tomann Rozália, Nagy Ilona, Angyal Éva, Lengyel Gábor, Megyeriné Pacsai Márta, Tóth-Harsányi Borbála (fotó: jochapress)

Nos, akik netán arra gondolnak, hogy Bogyi bácsi egyfajta „Hódító Vilmos” lett volna, akire a hölgyek úgy rárepültek, mint medve a lépesmézre, azon nagyot tévednek. Török Bódog ugyanis úgy nyerte meg magának és a nagy célok elérésének játékosait, hogy – egybehangzó vélemények szerint – még egy félreérthető szót sem ejtett ki soha a száján. És mégis rajongtak érte a kézis hölgyek, akik emberi és szakmai tanácsait vakon megfogadva vitték oly sokszor győzelemre a piros-fehér-zöld színeket! És szerezték meg a sportág mindmáig egyetlen, felnőtt világbajnoki címét!

Ballai Attila, Ignácz Ilonka, Ilyés Ferenc (fotó: jochapress)

Azt is le kell szögezni: Bogyi bácsi semmiféle kádertámogatást soha nem élvezett. Konok elszántsággal dolgozva lépkedett előre azon a képzeletbeli létrán, mind feljebb és feljebb. Az első években három helyen is dolgozott, miután fiatalon megélt, súlyos sérülése miatt már huszonévesen fel kellett adnia a játékot és azonnal az edzőségre váltott át. A Kistextől a Goldberger nőkhöz került, ahol a klub csapatából örökös második helyezettet formált. Munkájára felfigyelve kapta 1955 őszén a megbízást a női válogatott felkészítésére. Családja fekete pontjai miatt az első mérkőzésén nem lehetett ott az NDK-ban – rádión kényszerült hallgatni a bemutatkozása történéseit.

Győzelemmel kezdett és legtöbbször azzal is folytatta. Megszállottként törte a fejét azért, hogy minél jobb csapatot építsen, mert mindig csapatban gondolkodott. Csak olyanokat válogatott be, akikről meg volt győződve, választottai lelkesen és fenntartás nélkül képesek lesznek a magyar színekért küzdeni. A lehető legkülönfélébb utakon igyekezett a minél jobb csapatszellemet építgetni-erősíteni. Még a legelső időkben történt, hogy a textíliákat gyártó Goldbergerben „kijárta” a vezetőknél, hogy a válogatottnak egységes ruhája legyen. Egy másik alkalommal Bécsbe készültek egy tornára. Előtte heteken keresztül egy osztrák népdalt gyakoroltatott lányaival, hogy a vendéglátóknak egy kedves gesztussal tudják megköszönni a fogadtatásukat.

Ignácz Ilonka a Deutsche Handball Woche eredeti, méltató írását is elhozta (fotó: jochapress)

Bogyi bácsi univerzális mester volt. Egyedül készítette fel játékosait, még a kapusokat is ő edzette. Állandóan újított, például teniszlabdákkal igyekezett kapusai, Elekné Rothermel Anna és Guricsné Pásztor Erzsébet reflexeit tovább javítani. Akkoriban még nem lehetett „csak úgy” videófelvételeket beszerezni a leendő ellenfelekről, ezért gyakran elutazott, hogy meglesse a következő rivális játékát. Egy alkalommal Zágrábba vonatozott, hogy a szovjet válogatott gerincét alkotó kijevieket feltérképezze. Az óriástermetű beállótól, Makarectől sem ijedt meg. Legközelebb a villámgyors, de félakkora Vadászné Vanya Máriát állította Makarecre, aki sokkolta az ellenfél gólgyárosát.

Lengyel Gábor mindenben támogatta Török Bódog munkásságát (foltó: jochapress)

Ez a fajta örökös kísérletezés egészen élete végéig jellemezte. Amikor 87 éves korában három és félórás beszélgetéssel megtisztelt, akkor is csak és kizárólag az aktuális kézilabda eseményekről, feladatokról volt hajlandó társalogni. Ő mondta a magáét, jómagam pedig leginkább csak ámultam a sok, életképes gondolat hallatán. Lányai nem véletlenül tudják ma is betéve az alapfigurákat, amelyekkel annak idején Bogyi bácsi harcba küldte őket.

Dr. Kiss István is szeretettel emlékezett Török Bódogra (fotó: jochapress)

Az ünnepi megemlékezőket – Ballai Attila kommunikációs igazgatót, Ignácz Ilonkát, az 1965-ös világbajnok együttes még élő négy tagjának egyikét, Ilyés Ferencet, a MKSZ jelenlegi és dr. Kiss Istvánt, a korábbi elnökét – hallva, mindenki érezhette, hogy az elismerő szavak nem az ilyenkor szokásos protokoll vonalvezetését követik. Nem véletlenül volt minden kiejtett szó-mondat életszerű. Megalapozottan hangzott el az, hogy életét, a vezérgondolatait, a mindennapi cselekedeteit áthatotta az a következetesség, amellyel minden akadállyal szemben felvette a harcot azért, hogy a magyar kézilabdázást még feljebb és feljebb segítse. Olyasvalaki volt, aki emberségével és kivételes szakmai felkészültségével, affinitásával érdemelte ki a magyar kézilabdázás legsikeresebb edzője minősítést.

Körülvették szeretett mesterük szobrát (fotó: jochapress)

Örülhet mindenki, aki ott lehetett és mindenki tegyen meg mindent azért, hogy Török Bódog kisugárzása minél tovább mozgató erő lehessen a magyar kézilabdázásban. Ezt szolgája a Lelkes Márk szobrászművész róla készített szobrának felavatása is, amelynek talapzatán olvasható Török Bódog örök érvényű gondolata: „Sikerünk titka a játék szeretete, egymás szeretete és a hazaszeretet volt.”

A nagymester szobrát mostantól mindenki láthatja, aki megérkezik a szövetség székházának VI. emeletére.

(jochapress / Jocha Károly)