Száz éve született az Aranycsapat középhátvédje, Lóránt Gyula

Az utókor emlékezetében kemény játékosként, konok edzőként és zárkózott, tiszteletet parancsoló egyéniségként élő kiválóság, Lóránt Gyula száz esztendeje, 1923. február 6-án született. Az olimpiai bajnok és világbajnoki ezüstérmes labdarúgó, az Aranycsapat középhátvédjének életútja – mint megannyi kortársáé – kész regény.

A Vasas labdarúgó csapata 19949-ben, Budaörsön. Lóránt Gyula (b2) kalapban. (fotó: fortepan, Kovács Márton Ernő)

Személyiségjegyeit minden bizonnyal az édesapja ültette el benne. Lipovics Gyula rendőr altisztként három fiától is rendet és fegyelmet követelt meg.
A későbbi válogatott labdarúgót is Lipovics Gyulaként anyakönyvezték Kőszegen, ahol született, apja 1928-ban magyarosította a maga és persze a fiai nevét is Lórántra. Nemcsak új vezeték-, egyben becenevet is kapott, a futball világában később csak Lóriként emlegették.

Sebes Gusztáv „puhítja” Kádárt

Ifjabb Lóránt Gyula szigorú, vallásos nevelésben részesült. A katolikus elemi iskola után apja a kőszegi bencés gimnáziumba íratta be. Ne szépítsük, nem a tanulás volt az erőssége, ám a bencések a sportolásra és a testnevelésre is nagy hangsúlyt fektettek, s Lóránt Gyula tehetsége e téren hamar megmutatkozott, életrajzírói szerint nem csupán labdarúgásban, hanem kosárlabdában, asztaliteniszben, korcsolyázásban és síelésben is kitűnt a társai közül. Kőszegről is beválogatták az ifjúsági válogatottba, s már tizenévesként meghatározó játékosa volt szülővárosa csapatának, amellyel kis híján feljutott az első osztályba.

Az érettségi után azonnal szerződést ajánlott neki a legendás Nagyváradi AC, amely közismerten első vidéki csapatként nyert bajnokságot 1944-ben.

Lóránt ekkor még nem középhátvédként, hanem jobbszélsőként, majd -összekötőként szerepelt, ami sokoldalú képességeiről árulkodik. Ahogy egyre közeledett nyugat felé a front, a Nagyvárad több futballistájával együtt az átmenetileg Nemzetivé átkeresztelt Vasas játékosa lett. 1944 végén hazalátogatott, majd tisztázatlan körülmények között Ausztriában amerikai hadifogságba került. Gyorsan szabadult, mert amint véget ért a második világháború, visszatért Nagyváradra, és a Szabadság névre került együttes játékosa lett.

Elsősorban nem a nosztalgia és a labdarúgás csábította vissza Kelet Párizsába: az édesapját próbálta felkutatni. Őt nem lelte meg, a szerelmet viszont igen, ekkor ismerkedett össze későbbi feleségével. Az 1946–47-es idényben az IT Arad labdarúgójaként román bajnoki címet is szerzett, sőt egyes, ellenőrizetlen hírek szerint egyszer a román válogatott tagjaként is pályára lépett. Az viszont egészen biztos, hogy az Újpest 1947-es aradi látogatását kihasználva szökött vissza Magyarországra.

Ismét a Vasas játékosa lett, 1948-ban – éppen a Románia ellen 5:1-re megnyert találkozón – bemutatkozott a magyar válogatottban.

Végleg befutott, gondolhatnánk, ám csak ezután járta meg a poklot. Egyenesen főszervezője volt a disszidálási kísérletnek, amikor 1949 végén vele együtt több neves futballista – Henni Géza, Grosics Gyula, Czibor Zoltán, Mészáros József, Kéri Károly, Egresi Béla – próbálta elhagyni az országot. Letartóztatták, két hónapot a kistarcsai internálótáborban is lehúzott. Sebes Gusztávnak, a válogatott, a későbbi Aranycsapat szövetségi kapitányának köszönhetően szabadult, aki az akkor belügyminiszter Kádár Jánosnál kuncsorgott az érdekében. Saját jól felfogott érdekében is persze, a védelem tengelyéből hiányzott egy megbízható középhátvéd.

Barátság Puskással

Így hát Lóránt már 1950 tavaszán visszakerült a válogatottba, hogy aztán két évre ismét eltűnjön. Máig tisztázatlan, hogy 1950 nyarán miért adták ki az útját a Vasasnál, ami után, úgy tűnt, felhagy a labdarúgással, a Kismotor- és Gépgyárban egy éven át ellenőrként kereste kenyerét. Aztán miként oly sokak életét megsegítve, színre lépett Puskás Ferenc.

Öcsinek ugyanaz volt a motivációja, mint Sebesnek, a Honvédban égető szükség volt egy kemény, határozott középhátvédre, ezért meggyőzte Farkas Mihály honvédelmi minisztert, bírják rá Lórántot, hogy folytassa a pályafutását a katonacsapatban.

Így is történt. 1951 szeptemberében bemutatkozott a világverő együttesben, 1952 júniusában, egy hónappal a helsinki olimpia előtt visszakerült a válogatottba is, az ötkarikás játékokon már tagja volt az Aranycsapatnak.
A magának való, zárkózott természetű, jegenyetermetű hátvéd Puskásban talán barátra is lelt, a külföldi túrákon vele lakott egy szobában, továbbá a pályán és azon kívül is mindent megtett Puskásért.

Anekdotakincsként feljegyezték, hogy az 1953-as Olaszország–Magyarország-mérkőzésen – amelyen 3:0-s győzelmével a magyar válogatott bizonyította, hogy valóban a világ egyik legjobb csapata, egyben kiérdemelte az angliai meghívást – a mieink nehezen bírtak az olaszok középcsatárával, Carlo Gallival. Puskás Ferenc odaszólt Lórántnak: „Lóri, meddig villog még az olasz center?” Lóránt értett a szóból, Galli nem villogott tovább…
Kihagyhatatlan embere volt az Aranycsapatnak, játszott természetesen a 6:3-on is, s 1954-ben az elvesztett világbajnoki döntőn is. Nem ekkor, hanem csak egy év múltán lett kegyvesztett, utoljára 1955 májusában volt válogatott.

Nagyot nem hibázhatott, mert azon a mérkőzésen idegenben 6:0-ra vertük Dániát. A következő évben a Honvédből is kitették, így nem játszott már az Athletic Bilbao elleni BEK-mérkőzéseken, és persze nem vett részt később a csapat nyugat-európai túráján sem. Ezért nem ragadhatott Nyugaton, s valószínűleg az akkortájt született kislányára és feleségére tekintettel a forradalom leverése után nem kísérelt meg újabb disszidálást.

Edző szeretett volna lenni, de évekig nem kapott bebocsátást a TF-re. Amikor aztán végre lediplomázott, a legmagasabb szinten kezdhetett el dolgozni, 1962-ben egyből az akkor már gyengélkedő Honvéd edzőjének nevezték ki. Kisebb csodát tett, az előző idényben a kiesés elől menekülő csapat az első helyen várta a tavaszi folytatást, ám a játékosok Tichy Lajos vezérletével szembefordultak vele, s – ne szépítsük – még a télen megbuktatták. Hogy milyen múltbéli sérelmet őrzött magában, ez már megfejthetetlen, mindenesetre állítólag amikor Tichy gratulálni akart neki a kinevezéséhez, azzal hárította el a korábbi csapattárs közeledését, hogy „majd akkor parolázunk, ha én nyújtok kezet”.

Nem esett kétségbe, 1963 tavaszán a másodosztályú Oroszlánynál vállalt munkát, s egyből megnyerte a másodosztályt a csapattal, amelynek azonban nem engedélyezték a feljutást. Debreceni kinevezését is megfúrták, amit Sebes Gusztávon, az OTSB akkori elnökén kért számon.
A korábbi szövetségi kapitány helyett a rettegett, megannyi ember életét megkeserítő Kutas István tette a helyére. Lóránt Gyula értett a szóból. Érvényes útlevéllel 1963 decemberében családostul Bécsbe utazott, s nem tért vissza. Németországban telepedett le, és edzőként komoly karriert futott be. A legnevesebb kluboknál is dolgozott, így az Eintracht Frankfurtnál és a Bayern Münchennél, ám az elvein a nyugati világ kedvéért sem volt hajlandó változtatni, így a sztárok egy része, mint például Jürgen Grabowski, rajongott érte, a másik viszont – Paul Breitnerrel az élen – fafejűnek tartotta.

Infarktus a kispadon

Görögországban is letette a névjegyét, ott is érte a halál 1981. május 31-én, csupán ötven­nyolc évesen, döbbenetes körülmények között, az Olimpiakosz elleni rangadó közben. A kispadon kapott szívinfarktust, s nem tudták megmenteni. Ahogy lengyel kollégája, Kazimierz Górski fogalmazott: katona módra, a csatatéren halt meg.
Legalább ennyire különös, hogy mindez csupán egy héttel a tervezett hazatérése előtt történt.

Június hatodikán Puskáshoz hasonlóan ő is pályára lépett volna a Népstadionban a Magyarország–Anglia világbajnoki selejtező előtt a Budapest–Vidék öregfiúk-mérkőzésen.

Félve készült haza – először, amióta elhagyta a hazáját –, hiszen hivatalosan őt is katonaszökevényként tartották nyilván. Őt is Sebes Gusztáv biztosította arról, hogy nem esik bántódása, ám elmaradt a viszontlátás, Bozsik József, Palotás Péter, Zakariás József és Kocsis Sándor mellett már róla is csupán egyperces tiszteletadással emlékezhettek meg.
Endingenben kísérték utolsó útjára, majd a rendszerváltás után rehabilitálták. Kőszegen először a sporttelepet nevezték el róla, majd emléktáblát avattak a szülőháza homlokzatán, posztumusz díszpolgári címet adományoztak neki, végül özvegye javaslatára hazahozták a hamvait, s 2011-ben Kőszegen helyezték örök nyugalomra.

(magyarnemzet.hu / Novák Miklós)