Szerbia nemzeti hőse pár éve csak magyarul tudott
„Tényleg nem izgultam, jól látszódott. Úgy voltam vele: mit veszíthetek? Itt vagyok egy világbajnoki döntőben, kiadom az összes erőmet, megyek, ahogy csak bírok, fárasztom az ellenfelet, aztán csak nem kapok ki. 19 év munkáját vittem be a körbe. A legkisebb teher nélkül. Volt, hogy tapasztalatlanul magamra raktam a terhet, mint a 2015-ös Európa-játékok fináléja előtt, most nem. Gondolatban még most is szaladgálok. Egyik interjú jött a másik után, fogadott a szerb államfő, miután hazajöttem, díszvendég lettem. Az a nap megváltoztatta az életemet” – így kezdtük a beszélgetést a 24 éves Nemes Viktorral, aki a párizsi birkózó-világbajnokságon aranyérmes lett.
Szabadkán találkoztunk, a magyar konzulátus mögött, és útban az interjúra megnéztem, hogyan birkózott az orosz Alekszander Csehirkin ellen. Semmi feszültség nem látszott az arcán, és ahogy megerősítette, nem is volt. Nemcsak én, hanem ő is visszanézte a döntőt a beszélgetés előtt, így nem volt nehéz rekonstruálni azt a napot. Sőt, igazából valamennyi meccset megnézte, mert a hibákat kereste, kifogástalan birkózás ugyanis nem létezik.
Nemes a májusi, újvidéki Európa-bajnokságon nem szerepelt jól, túl magasra tette önmaga előtt a lécet. Görcsös volt, mindenáron nyerni akart, kárpótlást szeretett volna a riói olimpiáért, ahol két vereséggel a kilencedik lett. Ott volt az egész családja a városban, együtt szerettek volna ünnepelni vele, erre az első körben megverték, és nélküle folytatódott a verseny. Kevésszer érte nagyobb csalódás, mint akkor, mert egy verhető ellenfél búcsúztatta.
Magyarországra gyerekkorától jár versenyezni, már kilenc-tíz évesen is gyakorta átmentek Szegedre, Hódmezővásárhelyre Zentáról akkori edzőjével, Zörgő Lászlóval. Ő egyébként megjósolta, csak húszéves kora után szabad eredményt elvárni tőle, mert addig érnie kell mind mentálisan, mind fizikálisan. A zentai klub azóta nincs jó bőrben, Nagybecskerekre jár edzeni, ha az országban van, a klub színeit képviseli, de keveset van ott. Ő is, mint a magyarok, rendszeresen jár a Bundesligába birkózni.
Szereti Magyarországot, Tatán például hat szőnyeg van egymás mellett, ők ilyen helyiségről csak álmodoznak Szerbiában. Bácskán kívül nincs is más része az országnak, ahol komoly hagyománya lenne a birkózásnak, Belgrádban sem.
„17 évesen nem is beszéltem szerbül. Nem volt rá szükségem. Vicces, de ha azt mondták patika, előbb a gyógyszerre gondoltam, holott a szerbek a cipőre használják ezt. Zentán sok magyar él, de akik szerbek, azok is tudnak magyarul. Amikor elvégeztem a szakképzőt Adán, addig magyarul tanultunk mindent. Bekerültem a válogatottba, ott aztán szépen kezdtem felszedni a szerb szavakat, mondatokat. Nem piszkáltak egyszer sem azért, mert nem tudtam a nyelvet, inkább segítettek. Elsősorban az ugyancsak zentai Frísz Krisztián és Davor Štefanek segített, Szabadka olimpiai bajnoka, akivel van egy közös nyelvünk, amiben keverednek a szerb és a magyar szavak. Neki is magyar az anyanyelve, az enyém is. Még most is könnyebb magyarul nyilatkozni, de most már rendben vagyok, ha meg kell szólalnom a szerb tévében.”
