Szilágyi István: Számomra a legfontosabb csapat a Ferencváros!

A minimum középkorúak még élénken emlékeznek Szilágyi Istvánra, a Ferencváros 227-szeres válogatott beállójára, aki nélkül egy évtizeden keresztül elképzelhetetlen volt a magyar férfi kézilabda válogatott.

Az 1950-ben született Szilágyi 1985 és 2014 között Ausztriában élt, ahol előbb játékos-edző volt, majd 1989-től edzőként fáradozott az ottani sikerekért. 2014 nyarán jött haza. Dabason, nagyobbik fia, Zoltán szomszédságában épített házat, azóta ott él és természetesen „beleásta” magát a helyi kézilabdaéletbe. Mivel a sportágban a többség csak „Szacsa” néven ismeri, ezért ennek a becenévnek az eredetéről kérdeztem legelőször.

„Még Tökölön ragasztották rám a focisták, ahol tízéves koromtól kezdve párhuzamosa játszottam a korosztályos labdarúgóknál és a kéziseknél egyaránt. Éveken keresztül nem tudtam eldönteni, melyiket válasszam. Tizenhárom éves lehettem, amikor egy lelkes amatőr, Logodi Laci bácsi látott a Tököl-Szigethalom serdülő meccsen és el akart vinni a Fradiba, a labdarúgók tehetségkutatójára. Amikor mentünk volna, zuhogott az eső, a tököli intéző pedig a HÉV megállónál lefújta az utat azzal, hogy elmarad a válogató. Este jöttek és kérdezték, miért nem mentem? A hat évvel idősebb bátyám pedig megmérgesedett és kijelentette: nem mégy többet focizni, marad a kézilabda.”

– Innen már csak egy lépésre volt szükség és következhetett a Ferencváros.

„Amikor az általánosból felkerültem a Fáy András Gimnáziumba, földim, a mai tököli polgármester, Hoffman Pali kettővel fölöttem járt, ő vitt el a Fradiba. A toborzón kiválasztottak és ezzel megpecsételődött a sorsom. Nagy szerencsémre Tóth Jenő bácsihoz kerültem, aki egy valóban szenzációs nevelőedző volt – örömömre még ma is él. Ő nem egyszerűen csak oktatta a kézilabdát, hanem igyekezett minden egyes tanítványát a civil életben is nyomon követni. Még ma is rendszeresen eljön a fradista találkozókra és elhozza a füzetét, amiben minden információ megtalálható. Óriási része van abban, hogy megmaradtam a sportágban és jó játékos lehetett belőlem.”

– Hogyan haladt felfelé a lépcsőfokokon?

„A serdülőket hamar kinőttem és az ifiknél sem időztem túl sokat, hiszen tizenhét éves koromban az akkori mester, Dékán Rezső felvitt a felnőttek közé és ott is maradtam. Rendszeresen játszottam a második csapatban, a „fakóban”, majd mellette a nagyoknál is, de röviddel később már állandó csapattag lettem a legjobbak között.”

– A válogatottságra sem kellett túl sokat várnia.  

„Még 1972 végén rendeztek az NDK-beli Schwerinben egy hagyományos tornát, amelyre Albrecht Miklós kapitány engem is meghívott. Utána őt leváltották, de a helyére került Faludi Mihálynak is élveztem a bizalmát.”

– Faludi szerepéről ahány ember, annyiféle hangon nyilatkozik. Ön hogyan látta az ő kapitányságát?

„Faludiról bárki bármit mond, de egy dolgot nem lehet elvitatni tőle. Ő ugyanis hamar rájött, hogy nagy eseményeken a Szovjetúniótól és az NDK-tól ha előbb nem, hát a meccs végén rendre kikaptunk. A fizikai hiányosságok pótlására óriási munkába kezdett és el is érte, hogy a magyar együttes kifogástalan kondícióval rendelkezett. S mivel maga a játékosállomány is igen jó volt, ezért meggyőződésem, hogy többet kellett volna elérnünk, mint amennyire jutottunk. Valami apróságon mindig elbuktunk. Ám ha akkoriban is annyi világversenyt rendeznek, mint manapság, valamit biztosan megnyertünk volna! Az is az igazsághoz tartozik, hogy legtöbbször a románokkal szemben vesztettük el a kritikus találkozókat, mert nekik óriási érdekérvényesítő erejük volt a Nemzetközi Kézilabda Szövetségben (IHF). És itt nem csak az 1978-as, dániai világbajnokságra gondolok, ahol három másodperccel a játékidő lejártát követően esett gólt minősítettek szabályosnak. Számos, más alkalom is volt, ahol valamilyen úton-módon, de mindig „lenyomtak” bennünket.”

– Ezekben az években volt a legerősebb a Ferencváros férfi kézilabda csapata.

„Beérett az a szisztematikus munka, ami ott folyt hosszú éveken keresztül, s aminek eredményeként az FTC azokban az években a legjobb nevelő egyesületnek számított. Szinte folyamatosan kerültek fel a felnőttek közé az ifiből kinőtt tehetségek, mint például Szabadits László, Fodor János vagy Tenke Sándor, akik azután a válogatottban is gyakran szerephez jutottak. Ami pedig a felnőtt gárdát illeti, Horváth István elkötelezett és sokoldalúan eredményes edzői tevékenysége révén odáig jutottunk, hogy 1980-ban a Ferencváros elérte története legszebb eredményét, a bajnoki második helyet. Szerintem akkoriban mi játszottuk a legtechnikásabb kézilabdát, s az eredményességgel sem volt gond. A bajnoki ezüst mellett kétszer is beverekedtük magunkat a kupadöntőbe, de egyszer Debrecenben, egyszer pedig Szegeden csúnyán elverettek bennünket a bírók. Naivak voltunk, akár a kisgyerekek, miközben Szegeden még attól sem riadtak vissza, hogy meghamisítsák a jegyzőkönyvet…”

– Ezekben az években Szilágyi István fix tagja volt a nemzeti együttesnek is, elsősorban igen eredményes beálló teljesítményének és a Kovács Péterrel kialakított, rendkívül gyümölcsöző együttműködésnek köszönhetően. Ez volt a helyzet Faludi Mihály idejében és maradt Kovács László kapitánysága alatt is.

„Kovács László számomra külön kategória. Világszínvonalon játszott és edzőként is hozta ezt a szintet. Amikor a TF-en elvégeztem a szakedzőit, nála írtam a záródolgozatomat és nagyon sokat tanultam tőle. Mindmáig rengeteget mozog a sportágban és kitűnő meglátásai vannak. Meggyőződésem, hogy sokkal több odafigyelést érdemelne!”

– A válogatott 1986-os sikerében azonban már nem lehetett részvényes.  

„Akkoriban még hatalmas lehetőségnek számított külföldre menni, ezért nem is gondolkodhattam a döntésen. Egyébként Ausztriába, a Bécshez közeli Sankt Pöltenbe kerültem, ahol természetesen végignéztem a magyarok Vb-meccseit is, egészen a szorosan (22-24 a jugoszlávok ellen) elvesztett döntőig. Bár Mocsai Lajos csak fél évvel a Vb előtt vette át a válogatottat a Kuvaitba távozott Kovács Lászlótól, e rövid idő alatt is jó kézzel nyúlt a csapathoz. Legnagyobb erényének azt tartom, hogy megtalálta a hangot az együttes legjobbjával, Kovács Péterrel és hagyta őt a maga játékát játszani. Az eredmény pedig őt igazolta, ezt nem lehet tőle elvitatni.”

– A sógoroknál miként alakult a sorsa?

„Egy B-Ligás, tehát másodvonalbeli klubnál lehettem játékos-edző. Egészen 1989-ig , tehát 39 éves koromig játszottam is, majd utána már csak az edzői tennivalók töltötték ki az életemet. Eleinte sokat lázadoztam. Többször is „meglengettem”, hogy ez a színvonal itt nekem kevés és komolyan fontolgattam a hazatérésemet. Az első években messze nem tudtam abban a szellemben dolgozni, amit itthoni példaképeimtől – Dékán Rezsőtől és Horváth Istvántól – ellestem-megtanultam.”

„Azután az évek múlásával az osztrák kézilabdázás színvonala is lassan, de folyamatosan javulgatott, St. Pöltenben pedig egy rendkívül jó menedzser révén a helyi viszonyok is mind jobbak lettek. Az utánpótlás nevelés elégtelen voltát is rendre nehezményeztem, míg egy alkalommal azt nem mondta a főnököm, hogy szabad kezet kapok, és ezt az ígéretét meg is tartotta. Hosszú évekre volt persze szükség, amíg egy hasonlóan eredményes rendszert sikerült kifejleszteni, mint amilyen számomra az elmenetelem előtti időkben a Ferencvárosban működött. Odáig mentek a dolgok, hogy végül már egy valódi kézilabda akadémiát tudtam beindítani középiskolások számára, kollégiumi bentlakással és ez a szisztéma a mai napig is működik ott. Ausztriai edzősködésem eredményei közül ennek a rendszernek a meghonosítása okozza máig is a legnagyobb örömöt számomra. Ennek a képzési szisztémának pozitív híre ment országszerte, így néhány évvel később mind többen jelentkeztek ide más klubokból is. ”

–

   Horváth Attila (Fotó: jochapress.hu)

 – Az eredmények a felnőttek vonalán hogyan alakultak?

„Természetesen mindenhol az első csapat eredménye a legfontosabb. Szerencsére ötéves, folyamatos javulás után felkerültünk a tízfős elitbe, ahol néhány, alsóházi évet követően rendre a felsőházban, tehát az első hat csapat között végeztünk. Csak azt ne kérdezze, hányban történt, amikor a bajnok Bregenz mögött mi lettünk a másodikok. Ez a klub történetének máig is legnagyobb sikere. Sajnos, amikor a legjobbak voltunk, arra már nem volt pénz, hogy egy jó kapust igazoljunk, mert az a biztos bajnoki címmel lehetett volna egyenlő. Ekkor már 5-6, saját nevelésű, válogatott szintű játékosunk volt, a két külföldi közül pedig az egyik, az Elektromosból kikerült Horváth Attila négy, kitűnő szezont produkált. Ám fordult a kocka, elfogyott a pénz, hiába volt már megállapodásom a kapus Perger Zsolttal, szerződéskötés helyett repült a törülköző. A csapatot visszaminősítették a III. vonalba, a Landes Ligába”, én pedig elmentem Bécsbe.”

(A 2. rész hétfőn reggel lesz olvasható.)