Szívóséknál nemzedékek stafétája lett a vízilabda és a pecabot
Dr. Szívós Istvánnal együtt érkezünk a család belvárosi otthona elé. Köszön az ifjú postásnak, és én azon tűnődöm, vajon tudja-e a srác, hogy épp egy olimpiai bajnok (Montréal, 1976) egykori vízilabdázónak kézbesített. Percek múlva csatlakozik hozzánk fia, Márton is, aki világbajnok (Barcelona, 2013).
Fotó: Páczai Tamás
Dr. Szász Adrián páros interjúja
– Mi az első uszodai emlékük?
István: Nagyon nehezen tanultam meg úszni, mert féltem a víztől. Apu levitt az uszodába, amely tele volt híres vízilabdázókkal, és mindenki azon fáradozott, hogy megtanítson, de nem ment. Nemhogy úszni nem akartam, a medencébe sem voltam hajlandó bemenni! Pedig már akkor is késő volt elkezdeni, lehettem nyolc-kilenc éves. Aztán jött egy komoly sérülés – eltört a bal karom –, és az orvosok is azt tanácsolták, járjak le úszni. Kénytelen voltam hát elsajátítani alapszinten, és mivel az uszodai társaság megfogott, ott ragadtam.
Márton: Talán még járni is alig tudtam, amikor apa már vitt le magával az uszodába játszani, gurítani vissza a labdákat. Egyre gyakoribb program volt, a felnőtt játékosok medicinlabdának, súlyzónak használtak… Majd jött az úszásoktatás – nálam könnyebben ment – és a vízilabda.
– Szívós nagypapáról mi jut először eszükbe?
István: Emlékszem, ahogy felém passzolta a labdát… A mérkőzéseimet higgadtan, szó nélkül nézte, csak utólag értékelt. De ha valaki bántott, kegyetlen volt az illetővel! Hamar bekerültem ugyanis a nagyok közé, akik eleinte meg akartak fegyelmezni, mert náluk többet úsztam, pimaszkodtam velük, de még nem voltam elég erős. Apu ilyenkor megkergette az adott játékost, még a lelátón is elkapta azt, aki belém kötött! Az uszodában mindig nagy tekintélye volt.
Márton: Nagyapámmal inkább balatoni emlékeim vannak. Nyaranta sokat voltam Szigligeten, ahol együtt horgásztunk. Érdekes, hogy apa ezt a vehemensen védelmező szerepet nem vette át tőle, a higgadt énjét viszont igen. Nem terhelt túl a szakmai észrevételeivel, csak az uszodából jövet-menet adott egy-két tanácsot.
– A vízilabdázók többsége tanult ember. A családjukban mennyire volt fontos, hogy a sport mellett diplomát is szerezzenek?
István: Amikor ’68-ban eljöttem a Ferencvárostól, nagyon komoly dolgot kaptam volna, ha maradok: felajánlottak egy gebines boltot, ez – a maiak kedvéért mondom – vendéglátóipari egység lett volna, amit üzemeltethetek. De én az akkori legnagyobb európai csapathoz, az OSC-hez mentem, az orvosi egyetem csapatához, ahová – a fogorvosi karra – felvételt nyertem. Ott példaképek szerepeltek, a vízilabdatörténet leghíresebbjei. Akkoriban azt mondták, a vívók és a vízilabdázók között van a legtöbb diplomás, és a szüleim is úgy neveltek, hogy a sport remek ugródeszka, de bármi közbejöhet, úgyhogy civil foglalkozás is kell.
Márton: Én a Testnevelési Egyetemen végeztem el a szakedzőit. A vízilabdára azt is szokták mondani: észjáték. Én nagyon sok másik sportágról is azt gondolom, hogy bizonyos szintet egy bizonyos IQ alatt nem tudsz bennük elérni. A vízilabdázók nagy része tanul, és erre biztatja a fiatalabbakat is, akik hálaistennek követik a hagyományt.
