Takácsné Giba Márta: az unokám a mindenem

Az 1965-ben a dortmundi Westfalenhalléban világbajnoki címet szerzett magyar női kézilabda válogatott még élő tagjai közül Takácsné Giba Márta kitűnő állapotban van. Lehet, hogy ebben az irigylésre méltó alaphelyzetben komoly része van az érdemi környezetváltozásnak is.(Fotók: jochapress.hu)

Takácsék ugyanis – akik 51 éve élnek házasságban – több mint egy évtizede komoly elhatározásra jutottak: feladták budapesti lakhatásukat és a fővároshoz közeli Inárcson vettek egy szép nagy telken lévő családi házat.

S nem csak megvették, hanem igazi háztáji gazdaságot alakítottak ott ki. A zöldségfélék nagy részét éppen úgy maguk termelik meg saját használatra, mint ahogy a telepített gyümölcsfák is egyre nagyobb termést hoznak.

Érthető, ha Takácsné Giba Márta ritkán mozdul ki otthonából, hiszen a jó levegő és a testmozgás lehetősége egyaránt adott Inárcson. Még a telefont is ritkán veszi a kezébe, nem is sokan tudják a számát. Szerencsémre klubtársa, az ugyancsak ferencvárosi Lelkesné Tomann Rozália némi körtelefonozás után nyomra tudott vezetni, így sikerült a Ferencváros egyik egykori legjobbját elérni és némi rábeszélést követően szóra is bírni.

– Életem egyik legjobb húzása volt – vágott a közepébe Márta -, amikor 2006-ban nyugdíjba mentem, feladtuk a budapesti lakásunkat és a 35 kilométernyire fekvő Inárcsra költöztünk. Hatalmas, 350 négyszögöles telkünk van, amely a vételkor még lucernával volt beültetve. Mivel minden egyes növényt gyökerestül kellett kihúzni, így egy év is ráment a „honfoglalásra”. Azóta szisztematikus kertépítés folyik – a fenyőket különösen szeretjük.

– Ez az idilli alaphelyzet igazán örvendetes, de feltehetően a korábbi évtizedek során is eseményekben gazdag élete volt.

– Pesterzsébeten, az Attila utcai – ma a sokszoros válogatott atlétáról, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egykori főtitkáráról, Gyulai Istvánról elnevezett – általános iskola tanulója voltam. Gyulai Pista egykorú volt velem, édesanyjánál pedig hat évig tanultam zongorázni. Ami a sporttal volt kapcsolatomat illeti, sok éven át tornászgattam az iskolában, rendre bekerültem a kerületi, majd a budapesti versenyeken induló iskolai válogatottakba is. Tizenkét éves voltam, amikor bekövetkezett a sportágváltás. A testnevelőnk ugyanis szőnyeg nélkül gyakoroltatta a kézenállásból a bukfencet, ami nekem elsőre egy jókora koppanással végződött. Ezzel be is fejeztem a tornászgatást, kerültem még a tornaterem közelét is. Jó tempóban hívott egy barátnőm a Gyapjúfonó és Szövőgyár pályájára, ahol a „kézis” lányok között kötöttem ki.

– Onnan pedig egyenes út vezetett a válogatottságig.

– Amikor elkezdtem kézilabdázni, még véletlenül sem gondoltam arra, hogy ez egy nagyon hosszú kapcsolat lesz. Egy targoncás fiú volt az edzőnk, aki ha megérkezett a pályára, leugrott a járgányáról és azonnal kezdtük a foglalkozást. A fogócska, a foci és a kidobós is szerepelt a nem túl változatos programban. A változás 15 éves koromban következett be, amikor Nád János felvitt az ifik közé. Ott már másként, sokkal keményebben mentek a dolgok és az eredmény sem maradt el. Az egykori csepeli mester, Killik Frigyes hamarosan be is hívott az ifjúsági válogatottba.

– Alig egy év telt el és Önt már a felnőttek között is számításba vették.

– Igen, miután meghamisították az igazolványomat, amit a sportorvos észre is vett. Nagy szerencsére nem buktatott le, viszont kikötötte: amíg elérem a hivatalosan szükséges kort, havonta kell nála jelentkeznem. Egy évig tartott ez a bujtatott állapotom.

– Közben már a felnőttek mögött jelentkező fiatalok között, az U-válogatottban is számoltak Giba Mártával.

– Nád János, majd Gecse János munkája meglátszott a csapaton is, meg rajtam is. Feljutottunk az NB II-be, majd az NB I/B-be, amikor a gyár közölte, nem tudja tovább tartani a csapatot. Így kerültem a Híradótechnika együttesébe, ahol az egyik meccsen miattam, de inkognitóban megjelent Török Bódog, majd meghívott a válogatott keretbe. Ez 1961 őszén történt, amikor még nem töltöttem be a 18. évemet.

– Ez az év egyébként is emlékezetes maradt Giba Márta számára, mert ekkor igazolt át a Ferencvárosba, hogy azután csaknem két évtizeden keresztül erősítse a népligeti zöld-fehéreket.

– 1962 januárjában meghívó érkezett Török Bódogtól a tatai edzőtáborba, ahova nem akartam elmenni. Életemben úgy még nem toltak le, mint akkor! Balogh Endre (Bagyi bácsi) volt az edzőnk, aki a nagy ordibálást lezárva, kézen fogva vitt le Tatára. Ott az első napokban azt hittem belepusztulok, a korábbiakhoz képest olyan nagy terhelést kaptam. Bokáig érő hóban is megfutottuk a nagy kört a tatai tó körül, ahol Bogyi bácsi végig közöttünk futott. Végül beleszoktam az új módiba és később nagy hasznát vettem ennek az alapozásnak.

– Még abban az esztendőben be is mutatkozhatott a nemzeti együttesben.

– Igen, erre a számomra rendkívül fontos eseményre máig is nagyon jól emlékszem! A jugoszlávok ellen léphettem először pályára válogatottként, ahol azután tizennégy év során összesen 139 alkalommal lehettem tagja a legjobbak együttesének. Természetesen a legnagyobb élményt a világbajnoki győzelem jelentette; az 1965-ös megméretésre rendkívül következetesen készültünk. Bogyi bácsitól úgy féltem, akár a tűztől, nála nem lehetett eldobálni a labdákat. A második mellélövésnél már a kispadon találtuk magunkat. Török Bódog kiszámíthatatlan volt számunkra és feltehetően az ellenfelek edzőinek számára is. Ő ugyanis minden egyes mérkőzésre kitalált valami taktikai újdonságot, amit azután az elmaradhatatlan mágneses tábláján hosszasan magyarázott. Mindig ugyanabban a kabala nadrágban dirigálta a válogatottat, amihez az elmaradhatatlan világosszürke pulóvert vette magára. Jó szívvel mondhatom, hogy egész pályafutásom során rendkívül udvarias ember volt, aki mindössze egy alkalommal vesztette el a fejét. Egy edzőmeccsen tényleg borzalmasan játszottunk, erre földhöz vágta a stopperét, amely darabokra törött…

– Végül csak elmondhatta, hogy megérte, mert megnyerték a dortmundi világbajnoki döntőt.

– Nagyon egységesek voltunk, s rendkívüli nyugalmat és magabiztosságot adott az a tudat, hogy mögöttünk a világ legjobb kapusa, Rothermel Anna állt. Mivel ezt az eredményt több, mint ötven éve sem a férfi, sem a női válogatott nem tudta megismételni, ezért is gondolom úgy, hogy azt a sikert jobban meg kellene becsülni. A mai sportvezetők azonban – tisztelet a ritka kivételnek – csak a mának élnek. Aki egyszer leadta a szerelést, annak a neve csak véletlenül kerül szóba.

– Ön 1962 és 1980 között játszott a Ferencvárosban. Mi tartotta ilyen sokáig a népligetieknél?

– A Fradiban hasonlóan jó közösség alakult ki, mint a válogatottnál. 1965-ben lett Elek Gyula az edzőnk, ő hozta oda későbbi feleségét, Rothermel „Potyit” is. Gyula bácsi nem volt egy hajcsár típus, de a humoros szövege mellett ugyancsak megkövetelte a munkát. Meg is lett az eredménye, hiszen négy bajnoki címet szereztünk azokban az években, amikor komoly riválisaink is voltak.

– A válogatottból mikor köszönt el?

– A franciák ellen szerepeltem utoljára a legjobbak között, s bár még letettem az olimpiai esküt 1976-ban, de éreztem, hogy már az újabb generációé a jövő és ezért önként visszaléptem. 1979-ben született a fiam, utána 1980-ban még játszottam a terembajnokságban, majd levezetésként a VOSE játékosa lettem. Öt év alatt az NB II-ből felkerültünk az NB I/B-be. Ekkor itt is befejeztem, hogy még egy kicsit játszhassak a Nosztalgia válogatottban. Ott heti egy edzésünk volt, s megint együtt lehettem az 1965-ös válogatott játékosainak többségével. Pesterzsébeten a Hírkernél dolgoztam, egészen 2006-ig. A többit már nagyjából elmondtam…

–  Mennyire érdeklik egykori sportágának az eseményei?

– Leginkább a tévében nézem a meccseket. Ha a Fradi játszik és szoros az állás, inkább kimegyek a kertbe és teszek egy kört, annyira felizgatom magamat. A mai Ferencvárosnak jó csapata van, a Győr inkább bevásárol, a Veszprém és a Szeged ugyanezt teszi. Az utóbbi években egyébként érdekes változáson ment át az érdeklődésem.  Azt vettem észre, hogy a férfiak hatalmas iramú mérkőzései mellett a nők összecsapásai szinte lassított felvételekként hatnak rám. Persze azért a nők dolgait is figyelemmel kísérem, a korosztályos válogatottak sikereinek pedig különösen örülök! Jó lenne, ha ezek a tehetséges és szorgalmas lányok az élvonalbeli együtteseknél is mind komolyabb játéklehetőségekhez jutnának.

– Kortársnőivel milyen a kapcsolata? 

– Megvallom, teljesen leköt ez a kerti birodalom és a hároméves leányunokám. Elmenni csak véletlenszerűen megyünk el itthonról, így csapattársaimat leginkább csak évente kétszer látom, amikor mindannyiunkat meghív az olimpiai bizottság. Ráadásul telefonálni sem szeretek, így tényleg csak erre az évi két alkalomra korlátozódnak a lehetőségeim.

(jochapress.hu / Jocha Károly)