Triscsuk Krisztina riválisa gombostűket rakott a cipőjébe

Riválisa gombostűt tett a cipőjébe, dolgozott bolti eladóként, hogy segíteni tudjon a szüleinek, kilenc évig játszott keresztszalag nélkül, két sérülés is csaknem véget vetett a pályafutásának, 35 évesen mégis aktív, és kulcsembere az Alba Fehérvárnak. Az oroszból magyarrá lett átlövő, Triscsuk Krisztina új otthonra lelt a koronázóvárosban, és bár nem szeret szerepelni, ezúttal bepillantást engedett már eddig is fordulatos életébe.

Triscsuk Krisztina (fotó: ÖKK Fehérvár/Molnár Artúr)

– A fotózás alatt úgy tűnt, hogy inkább gyorsan szeretett volna túl lenni rajta.
– Nem szeretek szerepelni, inkább visszahúzódó vagyok ilyen szempontból. Sokszor a válogatottban is majdnem büntetést kaptam azért, mert nem akartam menni nyilatkozni. Egyszer úgy kellett fotózáson részt vennem, hogy közben repülő zúgott el a fejem felett. Olyan arcokat vágtam, hogy nyolc óráig eltartott, amíg végeztünk.

– Bevallom, a beszélgetésünkre készülve gondban voltam, olyan kevés információt találtam a karrierje oroszországi kezdetéről. Milyen volt a gyerekkora?
– Szülővárosom, Bokszitogorszk tulajdonképpen „zsákutca”, onnan már nem vezet út sehova, csak a tajgába. Apás kislány voltam, a szüleim mellett a nagymamámmal is szoros volt a kapcsolatom. Ötéves lehettem, amikor először elkísértem aput horgászni, és attól kezdve rengeteg időt töltöttünk együtt, többnapos túrákra is elmentünk. Aztán vettünk otthonra egy retro tévét, és Jackie Chan egyik verekedős filmje láttán kedvet kaptam a karatéhoz, az első edzésemen mindent „tönkre is tettem”. Látták rajtam, hogy hiperaktív vagyok, ezért hamar átkerültem a fiúkhoz. Közös csarnokban edzettünk a kézilabdásokkal, az ottani tréner kiszúrt, és hatévesen elhívott a gyakorlásra. Utaztunk tornákra is, ahol gyakran elsők lettünk, és többször megválasztottak a legjobb játékosnak. Nem volt Barbie babám – inkább az utcán fogócskáztam, verekedtem a fiúkkal, akik befogadtak maguk közé. Jobbára az iskola és a sport töltötte ki a napjaimat.

– A családjában volt minta, amit követhetett?
– Apukám katona volt és bokszolt, később mozdonyvezető lett belőle. A két évvel idősebb nővérem, Julija viszont kézilabdázott, őt is meghívták Moszkvába, de nem engedték el a szüleim. Nálam más volt a helyzet, kijelentettem, hogy nem akarok otthon maradni, szeretnék világot látni, és valamit elérni a kézilabdával. Apa elmagyarázta, hogy egyedül leszek a fővárosban, de nem tudott eltántorítani. Így tizenhárom évesen két táskával elvitt Moszkvába, ahol az olimpiai iskolában különböző sportágakból az ország legjobb sportolói gyűltek össze. Úgy bántak velünk, mint a katonaságnál, még chipet is kaptunk, hogy belépéskor ellenőrizni tudjanak. Az edzések előtt és után is másfél órát kellett utaznunk – és ne olyan komfortos buszokat képzeljünk el, amikkel manapság járnak a csapatok. Egyszerre kellett teljesítenünk az iskolában és a sportban, ha az egyik nem ment, már repültél is.

Mennyire volt nehéz ilyen fiatalon erősnek maradnia és kitartania a céljai mellett?
– Kemény helyzetekbe kerültem, nem kívánom senkinek. Akkora volt a konkurenciaharc, hogy az első meccsemre gombostűket raktak a cipőmbe, hogy megsérüljek. A lánycsapatok tagjaira egyébként is jellemző a furkálódás: aki nem tud teljesíteni a pályán, a pályán kívül, a másik háta mögött próbál előrejutni. Előfordult, hogy azzal hívtam fel aput, haza akarok menni, mert nem bírom. Csak annyit mondott, rendben, kislányom, csomagolj össze, két nap múlva ott leszek érted, jöhetsz haza és segíthetsz petrezselymet vetni. Egyből átfutott az agyamon: akkor miért vagyok Moszkvában…?! Bőgtem egyet, majd összeszedtem magam és folytattam.

– Úgy tartják, az orosz edzők rendkívül szigorúak a játékosaikkal. Valóban így van?
– Az iskolának szerződése volt a Lucs Moszkvával, a legtehetségesebb játékosok ott szerepelhettek, tizenhárom évesen már bekerültem a felnőttcsapatba. Az edzők nagy fegyelmet követeltek, ha hibáztunk, szigorú büntetést kaptunk. Egyszer rosszul passzoltam, és hajnali ötig sikálhattam szappannal a szürke zoknikat, folyamatosan hordták az „utánpótlást”. Máskor nem értem vissza védekezni a támadás után, s az edzés végén elküldtek tíz kört futni a focistadionba. A következő nap már úgy nyargaltam, mint a nyúl – és ez annyira bennem maradt, ha hibázom elöl, egyből rohanok vissza, mert védekezésben lehet javítani. Egyébként sok tévhit kering az oroszokról. Például rendre meglepődnek, ha azt mondom, nem iszom vodkát, mert a filmekben úgy látják, hogy az oroszok mind alkoholisták.

(A teljes cikket az nso.hu oldalain találják meg.)