Tumpek György átlépte a kilencvenes határt!

Leírni is döbbenetesen hat: Tumpek György 1940-ben, tehát csaknem nyolcvan éve vett részt az első edzésén, a Rudas fürdőben. Az pedig ugyancsak nem mindennapi esemény, hogy az egykori delfinkirály január 27-én már a 90. születésnapját ünnepelte.

Tumpek György – kicsit fiatalabban (fotó: jochapress.hu)

Hatalmas fenyőfák kellemes félárnyékában áll Szigethalmon, a Déryné utcában az a ház, ahol Tumpek György és felesége élik a mindennapjaikat. Az idős sportember az utóbbi hónapokban ugyancsak izgalmas időszakot élt át. Útja leginkább az orvosokhoz meg a kórházakba vezetett. A friss élmények utat törtek az emlékezés tárházából, így szinte zúdultak rám az életét alapvetően befolyásoló történések. Szerencsére a 2006-ban a MOB által szervezett ausztráliai utazáson nagyon jól hangot találtunk egymással, így a közvetlen hangvétel az első perctől garantált volt.

– Mostanában az orvosok és a kórházak kerültek a fókuszba, ezt kár lenne tagadni. A bajok akkor kezdődtek, amikor hónapokkal korábban, egy teljesen ártatlan szituációban elestem a lakásban. Lett is nagy riadalom, a szomszédok segítségére volt szükség ahhoz, hogy felpakoljanak az ágyra. Azután persze jöttek a mentők, a kórházban pedig a szokásos hosszú és eseménytelen várakozás. Ki tudja, meddig maradtam volna a tolókocsin, ha nem ismer fel két ápolónő, akik valamikor nálam úszkáltak. A nevük azóta sem jut az eszembe, de a lényeg az, hogy ők intézkedtek. Ezután került egy orvos, aki közölte, hogy meg kell operáljanak. A diagnózis ismeretében – szilánkosra tört a combcsontom – nem is számíthattam másra.

– A műtét jól sikerült?

– Mindmáig szavam sem lehet, hiszen eddig úgy néz ki, jól megvasaltak, összeszögeztek. Ezzel már elbotorkáltam volna itthon, de még nem értek véget a kórházas napjaim. Urológiai vonalon is elkerülhetetlen műtét következett. Azóta hatalmas közérzeti változáson mentem át. Úgy érzem magamat, mintha újjászülettem volna.

– Miután a jelenlegi alaphelyzetet megbeszéltünk, visszatérhetnénk néhány évtizeddel korábbra?

– Természetesen. Nehéz gyermekéveim voltak, állandóan költöztünk. Szüleim a kalapos szakmában dolgoztak. A Dunakeszi Műhelytelep területén volt egy bérelt víkendházunk, az egész nyarat ott töltöttem, naphosszat a derékig érő vízbe ugráltunk. A haverokkal gyakran megtéptük a szomszédok gyümölcsfáit, olykor meg is kergettek a sértettek.

– A derékig érő vízben aligha tanult meg jól úszni.

– Egy idő után az történt, hogy kimélyítették a medret, én pedig a megszokott helyen alámerültem, nehezen jutottam ki a partra. Ez a sikerélmény belelkesített, sokat úsztam, mígnem egyszer apám elvitt a Rudas fürdőbe. Az első edzőm nevét már elfelejtettem, de az biztos, hogy 11 évesen kezdtem és rendszeresen jártam is edzésre.

– Mikor történt a következő, feljegyezni való esemény az életében?

– 1945-ben, ekkor kerültem a Csepeli MTK-ba, ahol dolgoztam a Vasműben és a Varrógépgyárban is. Igyekezetemet egy idő után napi egy órányi munkaidő kedvezménnyel honorálták.

– Mégsem maradt hosszabb ideig Csepelen.

– Rengeteg időmet elvitt az utazás, ezért 1948-ban átigazoltam a komoly szakosztállyal rendelkezett Mávagba, így a Margitszigetre járhattam tréningre. A száz gyorson elért 1:01-1:02-es eredményeim akkoriban már nem számítottak rosszaknak, de ebből még nem következett volna semmi különös.

– Két év után ismét klubot váltott. Miért?

Jobbról Mitró György, aki 1948-ban úszóként olimpiai ezüst- és bronzérmet szerzett

– Az 1949-ben alakult Budapesti Honvéd egy évvel később életre hívta a sportszázadot. Sárosi Imre, a „Mesti” hívott, akinél háton és gyorson egyaránt az ország első négy úszója közé számítottam. Ám mint afféle vagány srác, nem igazán szakadtam meg az edzéseken, a Mesti pedig világklasszisokkal volt körülvéve. Neki igazán nem volt fontos, viszem-e valamire, vagy éppen elkallódok.

– Minek köszönheti, hogy nem tűnt el idejekorán?

– Többszöri figyelmeztetéseket követően Sárosi kerek-perec közölte velem: ”Csibészekkel nem foglalkozom!” Miután „kikunyeráltam”, adjon nekem még három hónapot, kitört rajtam a bizonyítási vágy. Beosztott Székely Éva mellé, attól kezdve többet nem akart elküldeni.

– Eddig csak gyorson és háton versenyzett. Hogyan lett végül a pillangó a fő száma?

– Az 1950-es, téli fedett pályás bajnokság előtt latolgattuk az esélyeimet. Azt be kellett látnunk, hogy Kádas Gézát és Szilárd Zoltánt még nem tudom megverni, végül a Székely Éva által javasolt pénzfeldobással döntöttünk a pillangó mellett. Az akkori rangelső, Németh Sándor elleni győzelemmel mutatkoztam be.

– 1951-ben már négyszeres magyar bajnok lett, majd a berlini Főiskolai vb-n háromszor állhatott fel a dobogó tetejére. A helsinki olimpiára mégsem jutott ki.

– A dolog nagyon egyszerű! Mindig én voltam a nagy igazmondó, állandóan járt a szám és ez nem mindenkinek tetszett. Olyannyira, hogy az utolsó percben itthon felejtettek. Akkor rájöttem, hogy legalább néha hallgatni is kell tudni!

– A Nemzetközi Úszó Szövetség 1953 elején engedélyezte a delfin lábtempót.  

– Ekkor már nagyon jól repesztettem. A harminchármas medencében 19 másodpercen belül úsztam egy hosszt. A bukaresti VIT versenyein két számban is győztem, az 1954-es, torinói Európa-bajnokságon pedig a 200 méteres táv első kontinensbajnoka lettem. Száz méteren többször is világcsúcsot javítottam.

– 1956-ban az olimpia első számú esélyesének tartották, ám csak bronzérmet hozhatott haza Melbourne-ből.

– Sok minden közrejátszott abban, hogy végül csak harmadik lettem. Pedig az előfutamban még olimpiai csúcsot úsztam, később azonban kiütközött a megfelelő taktika hiánya is. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a 200 méter nekem túl hosszúnak bizonyult, mivel én igazi vágtázó típus voltam. Száz méteren sokkal nagyobb eséllyel állhattam volna a rajtkőre, de ez a táv akkor nem szerepelt a programban!

– Elégedett pályafutása sikerlistájával?

– Még véletlenül sem. Kötelességtudó versenyző voltam, előfordult, hogy tízszer kétszáz métert kellett időre pillangóznom. Ezt csak az tudja elképzelni, mit jelent, aki maga is megpróbálta. Száz méteren sokkal többre is vihettem volna.

– Az 1958-ban volt visszavonulását követően még húsz évig edzősködött klubjában, a Budapesti Honvédban.

– Voltak jó versenyzőim, így Kiricsi János, Gulrich József, Kucsera Gábor, egy ideig nálam úszott a volt szövetségi kapitány, Kiss László is. A legnagyobb tehetség alighanem a mellúszó Kiss Éva volt; neki fel kellett volna állnia az olimpiai dobogó valamelyik fokára.

– 1977 óta nyugdíjas, ennek már több mint negyven esztendeje. Azóta ismét Tumpeck György a hivatalos neve.

Tumpek György mellett Hevesi István, Földi Imre és dr. Kovácsi Aladár

– Amikor leszereltem, elővették a régi papírjaimat, így kaptam vissza a „c” betűt. Egyébként 1985-ben költöztünk ide a feleségemmel. Akkor itt egy műveletlen grund volt – meg lehet nézni, milyen szép kertet alakítottam ki. Imádom az állatokat, valamikor réges-régen még nyulakat és sertéseket is tartottam. Kutyám mindig is volt, hiába fogadkoztam korábban, hogy nem lesz több. Most is van… Horgászni viszont már évek óta nem tudok elmenni korábbi, kedvenc helyeimre, a miklósi bányatóra, vagy a Kis-Dunára.

– A régi tanítványaival van kapcsolata?

– Gyakorlatilag nincs. Az embert hamar elfelejtik, ezt kár lenne tagadni. Amikor váratlanul mégis felismer valaki, az tagadhatatlanul jó érzés. Ami engem illet, két nevet említenék az aktív éveimből.  Edzőmet, Gergely Jánost nagyon szerettem. Sajnos, ő 1956-ban elhagyta az országot, 2010-ben, 85 évesen Ausztráliában halt meg. A tanítványaim közül pedig a pillangózó Kiricsi János állt legközelebb hozzám.

– Hogyan telnek mostanában a napjai?

– Sajnos, ahhoz elég messze lakom a fővárostól, hogy eljussak az olimpiai érmesek találkozóira. A tévén viszont minden sporteseményt igyekszem nyomon követni. Kézilabda, súlyemelés vagy éppen ökölvívás, nekem egyre megy. Éjjel háromig is képes vagyok fennmaradni. Nagyszüleimtől ragadt rám egy kis német nyelvtudás, így a tányérantennám jóvoltából rengeteg német adást nézek. Elsősorban azokat, amelyek az állatokkal foglalkoznak. Újabban a háborús filmek is előtérbe kerültek. Bármilyen izgalmas, amelyet éppen megnézek, utána mindig el tudok aludni.

(Nemzeti Sport / Jocha Károly)