Verrasztó Zoltán: Alázat, elkötelezettség, megszállottság…

A magyar úszósport mindenképpen érdekes egyéniségei közé tartozik Verrasztó Zoltán. Természetesen előbb úszó karrierje révén, majd orvosi hivatása és edzői pályája okán is illethető ezzel a minősítéssel. Azért pedig különösképpen figyelmet érdemel, mert évtizedeken keresztül – orvosi hivatása gyakorlása mellett – edzőként is igyekezett az élvonalban teljesíteni.

Verrasztó Zoltán (fotó: jochapress)

Az immár orvosként nyugdíjas, 65 éves, egykori kiváló hát- és vegyesúszóval hol máshol beszélgethettünk volna, ha nem a Komjádi uszodában.

– Kérdezném, kik vezették be az úszás tudományába?

– Nekem egyetlen edzőm volt, Széchy Tamás, nála kezdtem 1964-ben és pontosan két évtizeddel később, 1984-ben akasztottam végleg szögre a szerelésemet. Az Árpád híd pesti hídfőjénél lévő Karikás Frigyes Általános iskolában toboroztak. Sokan jöttünk, azután apránként mindenki eltűnt, én maradtam egyedül. Tamás bácsi fél év múlva azt mondta: „Te csak ússzál rendesen, világbajnok leszel!” Bár sokat huzakodtunk egymással, utólag azt kell mondanom: nagyjából elfogadok mindent, amit és ahogyan csinált. Mindent azért tett, hogy ő sikeres legyen, de ezzel a tanítványait is csúcsra juttatta. Bár előzőleg semmi köze nem volt az úszáshoz, ennek ellenére szakmailag messze meghaladta a korát. Rettentő aprólékosan tanított úszni és olyan pedagógiát alkalmazott, amely lehetővé tette nemzedékek felnevelésére. Dicsért is, szidott is, kőkeményen követelt, de minden döntésének megvolt az értelme.

– Hogyan élte meg, hogy nem lett olimpiai bajnok?

– Végül csak ezüstérmet mondhatok a magaménak, de én ezt – számos társammal ellentétben – nem tragédiaként élem meg. Más kérdés, hogy az akkori sportvezetés éppen azt a kiutazást nem engedélyezte, amelyiket az Öreg kérte. Vagy előbb, vagy később. Előbb mentünk és ráfaragtunk. Igaz, a bukfencben egy erősen begyulladt fog is benne volt. 1980-ban én már csak azért mentem ki, hogy egy érmet szerezzek, ez már csak egy ráadás volt.

– Az, hogy nem lett ötkarikás győztes, már korábban eldőlt?        

– Egyálalán nem. Ha száz háton bejutok a döntőbe, a kétszázat         meg is nyertem volna. Az előfutamban országos csúcsot úsztam, a döntőbe viszont nem sikerült bejutnom.

– A két olimpia közötti tanulmányai nem hátráltatták?

– Először 1976-ban jelentkeztem az orvosira, de a pótfelvételire későn kaptam meg a táviratot. Ekkor elvégeztem a TF-en a hároméves szakedzőit, majd 1979-ben úgy vettek fel az orvosira, hogy a moszkvai olimpia után kezdtem el a tanulást. – 1983-ban – Los Angeles reményében – halasztottam, 1984-ben visszavonultam és végül 1987-ben avattak orvossá.

– A „fehér köpenyes” életéből mit tart fontosnak elmondani?

– A kistarcsai Flor Ferenc kórházba kerültem, ahol kis megszakítással 2010-ig sebészként operáltam, majd Hatvanban folytattam. Osztályvezetőként is havonta 280-300 órákat töltöttem a kórházban, ebben 7-8 ügyelet is benne volt. Kezdetben elég sok emlődaganatot operáltam, hosszabb távon viszont elsősorban a vastagbél daganatok érdekeltek. Nagyságrendileg 15 ezer műtétem volt, s még ez idő tájt is gyakran kapok telefonokat régi betegeimtől. Ahhoz képest, hogy elég későn végeztem az egyetemen és osztályvezető főorvosként fejezhettem be, elégedett lehetek. Különösebb tudományos ambícióim nem voltak, viszont széles palettán operáltam – az úszással és a későbbi edzőséggel teljes volt az életem.

– Hogyan került vissza az uszodák világába?

– Én soha nem akartam volna az Öreggel ütközni, mert abszolút nagyra tartottam őt, ezért is nem érdekelt sokáig az edzőség. Egészen addig, amíg Barcelona (1992) előtt ő hívott vissza, hogy segítsek neki. Hosszabb távra viszont csak akkor álltam a partra, amikor a gyerekeim – Dávid és Evelyn – komolyabban kezdtek úszni. Ez 2001-ben történt. Ekkor véletlenül találkoztam Gyárfás Tamással, aki másnap felhívott és megkérdezte, lenne-e kedvem egy egyesületet alapítani?

– Önnek pedig volt….

– Bizonyos feltelek mellett igen. Gyárfás feladta a „Sport + MAHART” nevű klubját és tulajdonképpen ennek helyébe lépett a Jövő SC. Én választhattam ki az edzőket is és ez is benne volt abban, hogy 2008-2009-2010-re Magyarország messze legeredményesebb úszóegyesületévé léptünk elő. A 2010-es hazai felnőtt úszó Eb-n a Jövő SC egymaga több pontot szerzett, mint a válogatottban szerepelt többi versenyző klubjai összesen. Ez a nagy szakmai siker négy edző – Széles Sándor, Virth Balázs, Fehérvári Balázs és Magyarovits Zoltán – munkájának eredménye volt.

– Azután hegymenetből völgymenetre váltottak. Miért?

– Azért, mert túl jók voltunk, és ezt bizonyos emberek megunták. Szép lassan, de folyamatosan csökkentették a lehetőségeinket. Kevesebb pénzből nem tudtuk például megtartani a Széles-Gyurta Dani duót annak ellenére sem, hogy amíg itt voltak, minden pénzünket rájuk költöttük. Közben más kiválóságaink – például a saját lányom is – egyetlen fillért sem kaptak. Elvittek versenyzőket, akikért nevelési költségeket „elfelejtettek” fizetni, mások elmentek és itt maradtak a Komjádiban, rontva a mi lehetőségeinket és még sokáig sorolhatnám a leépülésünk okait.

– Az edzők közül mesze kilógott az átlagemberek sorából a tragikus véget ért Széles Sándor…

– Sanyi tehetségét senki nem vitatta, ez már 2004-ben megmutatkozott, amikor a 15 éves Gyurta Danival olimpiai ezüstérmet szereztek. Neki a londoni olimpia tette be végképp a kaput, mivel nem tudott mit kezdeni a sikerrel. Azok, akik az ő hátán utaztak, fenntartás nélkül istenítették, amivel a legrosszabbat tették neki.

– Az edzőkollégákkal milyen szinten tudott együttműködni?

– Az első időkben Széles Sanyival és Fehérvári Balázzsal is nagyon jól ment a közös munka. De ugyanezt mondhatom Virth Balázsról és Magyarovits Zoltánról is. Fehérvári megunta a hazai viszonyokat – Ausztriában néhány év alatt négy olimpiai indulót nevelt. Virth Újpesten van Kapás Boglárkával és most már Milák Kristóffal, ugyanott vezetőedző Magyarovits, míg Sanyi sajnos meghalt. Azt hiszem, az ő eredményeik a Jövő SC-t is minősítik.

– A régiek helyére kerültek újak?

– Bár a Jövő SC most nem a legerősebb, de azért most is vannak ígéretes fiataljaink. Két edzővel dolgozom együtt: Kovács Tamással és Kóra Dániellel, akik úgy érzem, elfogadják a szakmai tanácsaimat. Egyébként amióta nyugdíjas vagyok, többet tudok foglalkozni az úszókkal. Átlagosan napi négy órát töltök az uszodában, de volt olyan időszak, amikor négy edzést kellett egymás után levezetnem, ez minimum nyolc órát jelentett.

– Már éppen elég tapasztalata van ahhoz, hogy megkérdezhessem: milyen tulajdonságokra van szükség ahhoz, hogy valaki valóban jó edző lehessen?

– A legfontosabb a feltétlen alázat, az abszolút elkötelezettség a sportág iránt. Ahhoz, hogy valaki a tanítványaival jó eredményeket érhessen el, nagyfokú megszállottságra van szükség, ez másként nem megy. Amerikában ez kicsit másként működik. Aki például egy egyetem úszó szakosztályába bekerül, évente kap 40 új embert, azokból mindig kikerül egy-két jó is. Ott szinte nem lehet hibázni, akkora a bőség. Itthon, ha valaki belebotlik egy tehetségbe, azt nevelni és megtartani, rendkívül munkaigényes folyamat. Azt is elmondanám, hogy talán jobb lenne, ha kicsit később kezdenének a gyerekek nagyon sokat úszni, de az itthon kialakult rendszerből egyszerűen nem lehet kilépni, mert akkor a fiatal lemarad, nem ér oda, ahova lehetne. Ráadásul a szülők is hamar türelmetlenek lesznek. Volt olyan gyerek, aki egy éven belül négy, különböző edzőnél úszott, ami semmire nem jó. E téren mostanában kicsit javult a helyzet.

– Ha nem a legjobbakat nézzük, mit lehet mondani a magyar úszásról általánosság szintjén?

– Alapvetően konszolidált a helyzet. Több uszoda van, mint bármikor, ez automatikusan több úszóplántát is jelent. Talán jobb lenne, ha időnként kicsit központosítva mennének a dolgok, mert úgy kevesebb tehetség veszne el. Uszodahiányra már egyre kevésbé lehet panaszkodni, más kérdés viszont, hogy azokat mire használjuk? Megint más gondot jelent az úszásnál az a kérdés, milyen az úszás és a vízilabda viszonya? Amióta pólósok benne vannak az igazságtalan TAO-rendszerben, sokszorosan jobb anyagi feltételek között létezhetnek, mint az úszók, ezért folyamatos az átvándorlás tőlünk hozzájuk.

– Az olimpián történteket hogyan minősítené?

– Az időeltolódás és a reggeli döntők teljesen felborították a realitásokat. Elég csak azt mondanom, hogy a női számok döntőiben összesen öt európai érem született. Milák Kristóf megelőzte a korát, előre várható győzelme meg is született. Dávid fiam európai körülmények között akár nyerhetett is volna. Ő biztosan tovább úszik, Evelyn helyzete nem ennyire egyértelmű.

– Verrasztó Zoltánnak személy szerint milyen tervei-vágyai vannak még az életében?

– Hatvanöt éves, független férfi vagyok, leghőbb vágyam pedig az, hogy minél tovább élvezhessem a nyugdíjamat.

(jochapress / Jocha Károly)