A világbajnok Csenki Györgyné: „nyolcvan vagyok, de még fejlődni akarok!”

Kis túlzással egy pár cipőn múlt, hogy a világbajnok kézilabdázó Csenki Györgyné Varga Zsuzsanna nem röplabdás lett. A nagyszájú, ha kellett, gyerekként a fiúkat is nyakon vágó korábbi játékosnak olykor személyi igazolvánnyal kell bizonyítania a korát, hiszen a mai napig aktív, jelenleg a KSI-ben edzősködő egykori balszélsőről és beállóról senki sem hiszi el, hogy nemrég 80 lett.

Kilépett a házból, s egy pillanatra azt hittük, talán egy rokon siet ajtót nyitni – sem tempója, sem kinézete nem utalt arra, hogy a 80. életévét október 2-án betöltő Csenki Györgyné Varga Zsuzsanna érkezne a kapuhoz.

„Rendbe kell még tenni a bokrokat”   – mutatott körbe az egyébként igencsak takaros kerten olyan lendülettel, mintha azon nyomban neki is látna, ám a kedves, az otthonául 2006 óta szolgáló vecsési házba vezetett be minket, persze csak miután megismerkedtünk a másik „lakóval”, Nina macskával.

Bent könyvespolc áll megpakolva kötetekkel, filmtörténeti lexikontól kezdve regényeken át kézilabdás szakkönyvekig, arrébb „munkasarok” számítógéppel, hiszen Csenkiné aktív, a közösségi oldalakon is rendszeresen posztol. Az asztalon vendégváróként saját termesztésű füge csábított kóstolásra, a falnál, a növények között a unokák képei, és ott a vitrin, tetején régi kézilabda, a szekrényben érmek sora, központi helyen természetesen az 1965-ös világbajnoki diadal medálja.

„Még angolul is tanulok, bár a lányomék néha nevetnek a kiejtésemen – így nevettem én is anyukámon. Nyolcvan vagyok, de fejlődni akarok, ha nem tenném, talán nem is tudnék dolgozni, nem fogna már úgy az agyam, nem lennék képes vezetni. Követem, mit csinálnak a kézilabdában a dánok, a norvégok, a németek, pedig nem nekem kellene, hanem a fiatal edzőknek”   – mondta egy szuszra, hozzátéve, a fizikai állapotának jót tett, hogy két éve „új térdet”, térdprotézist kapott. Bár hörgőproblémák miatt jár tüdőgyógyászhoz, egy-egy edzésen húsz percig bírja igazán hangerővel, alapvetően jól van, ezért az idén új feladatba vágott, a KSI kézilabda-szakosztályának szakmai vezetője lett.

A sportág iránt gyerekkorában fellobbant szerelem nem múlt el, pedig csaknem hét évtizede már, hogy először fogott kézilabdát a kezébe. Mivel nem volt tornaterme az iskolájuknak, a múzeumkertben kidobóztak, ráadásul az ablakuk a pályára nézett. A kézilabdázást megelőzően röplabdázott is, ám berágott röpisekre, amikor neki nem adtak cipőt, úgyhogy azzal a lendülettel a kézilabdázókhoz pártolt.. „Remekül ment a kidobós, kivágtam a fiúkat is, engem meg nem tudtak eltalálni. Általában a fiúkkal haverkodtam, de aki szemtelen volt, annak kiosztottam egy fülest. Tavasztól őszig kézilabdáztam, aztán ősztől tavaszig korcsolyáztam a pályán.”

A ma már csak a történelemkönyvekben létező Tükerből a Vörös Meteorba hívták, és akkor sem  „csinálta össze magát”, amikor jó vagy válogatott játékosokkal került össze. Akkoriban még futott, mint a nyúl, hiszen balszélsőként kezdte, aztán – már nem emlékszik rá, kinek a hatására – beállóba került, kisebb termetét harcossággal és dinamikával kompenzálta.  „Imádtam gólt lőni, ma meg azt látom a gyerekeken, hogy bejönnek, és meg vannak ijedve – miért?”

S el is kezdett folyni a szó a korábban testnevelő tanárként is dolgozó világbajnokból, aki szinte egész edzői pályafutása során az utánpótlásban tevékenykedett. Mondta és mondta, hogyan kellene foglalkozni a gyerekekkel, mi volt más régen és most. Felpattant, levette az egyik labdát, és máris mutatta, miként kell megfogni  („azért esik ki a kezükből a gyorsan érkező labda, mert nem tompítják a sebességét”), és a kitámasztásos lövés rejtelmeibe is beavatott. Sohasem akart felnőttekkel foglalkozni, azt élvezte, hogy minél több gyereket megtaníthat kézilabdázni. Csillogó szemmel mesélte, hogy nemrég tartották az egyik korábbi tanítványa ötvenedik születésnapját. „Odajött hozzám, és azt mondta: »Igaz, hogy nem lettem kézilabdázó, de ember lett belőlem, és ezt Zsuzsi néninek köszönhetem.« Nekem az ilyen visszajelzés az igazi dicséret, meg hogy látom, a tanítványaim gyerekei is kézilabdázni kezdtek.”

(A teljes írás a nso.hu / Képes Sport oldalain olvasható)