Weckinger Edit: a térdszalag szakadását akkor nem operálták!

Galamblelkű idős hölgy volt a napokban 96 éves korában meghalt Weckinger (Vásárhelyi) Edit, egykori olimpiai ezüstérmes, világbajnoki arany- és ezüstérmes tornásznő. A jochapress.hu egy korábbi interjúval búcsúzik a magyar tornasport egyik kiemelkedő egyéniségétől.

A II. világháborút követő első nagy tornászgeneráció egyik kiemelkedő tagja, Perényi Károlyné Weckinger Edit pestszentlőrinci, Béke tér közeli lakásán fogadott. Köszönhettem ezt a később olimpiai bajnokságot is nyert londoni csapattárs, Tass Olga ajánlásának, akinek szavaira szíves fogadtatásban volt részem.

– Mondja, Editke, mikor zavarta utoljára újságíró – tettem fel az első kérdést, miután kényelembe helyezkedtünk.

– 1958. óta lakom itt. Nem sokkal a költözést követően járt itt egy tollforgató, de azután nem voltam többé érdekes a sajtó számára. Tudja, az ezüstérem azért csak másként hangzik, legalábbis Magyarországon. Szóval békén hagytak a kollegái…

– Beszélgethetnénk egy kicsit arról, miként kezdődött a tornász pályafutása?

– A szomszédban, Kispesten nőttem fel, s rendkívül eleven kisgyerek voltam. Kis túlzással a beszéddel együtt tanultam meg a torna elemi gyakorlatait: a bukfenc, a fejenállás, a kézenállás úgy ment, akár a karikacsapás. A négy elemit követően a polgáriban már egyre jobban kilógtam a sorból: a kötélre vagy a rúdra egyaránt simán felmásztam, a bordásfalon is mindenre kapható voltam. Emlékszem, egyszer a moziban a film előtt volt artistaműsor, amelynek során az egyik hölgy hajlékonysági gyakorlatokat mutatott be. Hidalásból elől kidugta a fejét. Hazamentem és otthon én is megcsináltam.

– Hogyan került kapcsolatba a versenytornászokkal?

– Szüleimnek drogériája volt, s mivel édesapám beteg lett, a négy polgári után otthon kellett maradnom, amolyan mindenes segítőnek. Később a drogista iskolába iratkoztam, s rendszeresen a Szentkirályi utcába vitt az utam. Egy alkalommal bementem a Nemzeti Torna Egylet(NTE) portájára és érdeklődtem, miként tornászhatnék én is? Beküldtek a fűrészporos nagyterembe, ahol a mai fogalmak szerinti egészségügyi torna zajlott, számos, kimondottan kövér nő részvételével. Kis idő elteltével megkérdeztem, ha versenyezni akarok, mit kell tennem? Erre átirányítottak egy kisebb helyiségbe, ahol be kellett mutatnom a tudományomat, a bógnit előre és hátra, a fej- és a tarkóbillentést és a többieket. Érdekesség, hogy későbbi csapattársam, az 1956-ban olimpiai aranyéremig is eljutott Köteles Erzsike is éppen ott gyakorolt.

– Mikor esett át a tűzkeresztségen?

– Az első, említésre méltó eredményemet 1943-ban értem el az országos II. osztályú bajnokság megnyerésével. A háború után Nagy Jenőné Vali néni, Csillik Margit és Romák Éva is foglalkozott velem, de Sárkány István is gyakran ellátott tanácsokkal.

– Egy szép napon, már a Postás SE versenyzőjeként bekerült a Londonba utazó magyar olimpiai küldöttségbe…

– A legizgalmasabb a kiutazás volt! Többen – így Papp Laci és Kárpáti Rudolf – sokáig nem akarták vállalni a repülőutat. Egyébként természetesen én is akkor repültem először. Kicsi, legfeljebb huszonöt-harminc személyes gépekkel keltünk útra, amelyekkel a felhők között jó nagyokat lifteztünk. Volt izgalom, nem tagadhatom… Egyébként nem csak a repülőúttal volt bajunk, hiszen Keleti Ágnes megsérült, s nem is állhatott a csapat rendelkezésére. Ha ő közöttünk van, minden egészen másként alakulhatott volna. Távollétében én voltam a legeredményesebb magyar tornásznő: a csapatversenyben kiharcolt második helyünkhöz 54,25 ponttal járultam hozzá.

– A nevét sok helyen Vásárhelyinek írták. Ez egy felvett név volt?

– Akkoriban már javában dúlt a magyarosítási láz, így ez alól én sem vonhattam ki magamat. A sors iróniája, hogy a Weckingert mindenki tökéletesen kiejtette, a Vásárhelyivel annál több volt a gond. Ha ma kellene döntenem, hát inkább a Vári családnévnél maradok.

– A londoni körülményeket ugyancsak megemlegették…

– Amíg a férfiakat a belvárosban szállásolták el, addig mi onnan „vecsésnyi” távolságra laktunk. Mondanom sem kell, szinte egész nap úton voltunk, naponta kétszer tettük meg oda-vissza a szállás és a sportcsarnok közötti távolságot.

A női tornászválogatott 1952-ben, Otaniemiben

– Végül ezüstéremmel térhetett haza a női tornászcsapat, s ezt a sikert Helsinkiben megismételték.

– Számomra elég izgalmasan alakult ez az olimpiai ciklus, hiszen 1949-ben férjhez mentem, majd 1950-ben megszületett az első gyermekem, Ágnes, akit néhány hetes korában már „felhurcoltam” magammal a szabadsághegyi edzőtáborba, ahol két szoptatás között edzettem. Ezt a terhelést hamarosan feladtam, ám mégsem maradtam le semmiről. A mindenható sportvezetés ugyanis megmásította az első fokú határozatot és a csapat végül nem utazott el az eredetileg tervezett svájci világbajnokságra. Megjegyezném, hogy 1951-ben lettem a Vasas sportolója.

– Helsinkiben, 1952-ben, az olimpián viszont ismét ott lehetett a válogatott, amelyben a nyolc hölgy között három új arc is feltűnt. Az egészséges Keleti Ágnes, továbbá két fiatal: Korondi Margit és Bodó Andrea.

– Ez igaz, viszont a szovjet tornásznők megjelenésével nagyon felerősödött a mezőny. Szerencsére így is megszereztük a második helyet. Ez alkalommal az abszolút sorrendben a meglepetésre legtöbb pontot szerzett Korondi (75,82) és Keleti (75,58) mögött én lettem a harmadik legeredményesebb, 74,77-tel. A kéziszer csapat bronzéremig jutott, én pedig egyéniben felemáskorláton egy hatodik helyet is elcsíptem. A finn főváros egyébként sokkal több élményt adott mint London, hiszen 1948-ban csak egyetlen pólómeccset láttam. Négy évvel később viszont az úszónők versenyein egymás után hallgathattuk a magyar Himnuszt, de a labdarúgók meccseire éppen úgy eljutottunk, mint Papp Laci óriási csatáira.

– 1954-ben még tagja volt a világbajnoki címet szerzett magyar kéziszer együttesnek, azután visszavonult. Ettől kezdve gyakorlatilag eltűnt a nyilvánosság elől.

– Az 1956-os olimpiát megelőzően már megvolt a második gyermekem is, mégsem ez volt a kimaradásom fő oka. Egyszerűen elszakadt a szalag a térdemben, s ezt akkor még nem operálták. Kispestről 1958-ban költöztem át a XVIII. kerületbe, majd 1962-ben a harmadik gyermekem, a fiam is megszületett. Nem volt könnyű életem, hiszen egy ideig hitoktatóként is működtem. Huszonhét évig könyvelőként dolgoztam a Vörös Csillag Traktorgyárban; ez volt a leghosszabb munkaviszonyom egy adott helyen. 1978-tól vagyok nyugdíjas, pillanatnyilag négy unokám és egy dédunokám van.

2002-ben, Helsinkiben, a második sorban Weckinger Edit

– Jóval több, mint fél évszázada visszavonult, mi emlékezteti a sportmúltjára?

– Igyekszem évente ott lenni a Magyar Olimpiai Bizottság által rendezett nyugdíjas találkozón. A tornászokkal pedig olykor-olykor külön is összejövünk. Legutóbb Keleti Ágnes és Reviczkyné Köteles Erzsébet látogatott meg.

(jochapress / Jocha Károly)