Weltner Györgyné Ivánkay Mária, a kedves forradalmár

Ha van nehéz feladat a sportújságírásban, hát a fogyatékos sportolókról írni mindenképpen az. Nagyon nehéz dolog ugyanis beleéreznie magát egy ép embernek abba, ugyan milyen lehet az, ha például valaki nem, vagy csak nagyon gyengén lát vagy hall. Ha valamelyik végtagja hiányos vagy éppen sajnálatos módon tolókocsiba kényszerülve éli az életét.

Mária, Amerikában élő lánya és veje. Fotó: JochaPress.hu

Weltner Györgyné Ivánkay Mária az egyetlen a Nemzet Sportolóinak tizenkét fős társaságában, aki az átlagemberekhez képest hátrányos helyzetű, aki őket ebben a kiemelt társulatban képviseli. Konkrétan: ő gyakorlatilag nem hall. Mindjárt jött az első, praktikus gond: miként fogok tudni vele kapcsolatba kerülni és hogyan megy majd egymás megértése? Amikor keresésére indultam, mindössze egy email címet kaptam, amelyen úgymond bejelentkeztem nála. Néhány órán belül jött a válasz: szívesen lát Wesselényi utcai lakásában, ahol kávéval vár.

Aki szereti a kávét – vagyunk vagy több milliónyian ebben az országban – annak egy ilyen üzenet jó kezdést jelentett. És a folytatással is sokkal kevesebb gond adódott, mint ahogyan azt előre elképzeltem.

A kapucsengő megnyomására jött a válasz, majd a harmadik emeleti lakás ajtajában egy kedves, ősz hajú asszony fogadott. Ha nem tudtam volna előzőleg a korát, hitetlenkedve fogadom a tényt: Weltner Györgyné Ivánkai Mária, ahogy kérte, hogy szólítsam, Marika ugyanis 82 éves. Abszolút mozgékony, életvidám valaki. Hellyel és ígérete szerint kávéval kínált, majd készséges beszélgetőpartnerként válaszolgatott. Jól olvasott szájról, válaszait is elég jól sikerült megérteni. Apránként egy más világba, a siketek mintegy hatvanezer fős táborába vezetett be.

„A Komárom megyei Banán születtem és ott nevelkedtem egy kilenc gyermekes, mélyen vallásos, katolikus családban, ahol egyébként öten nem hallottunk, négy testvérem viszont igen. A hallók és a nem hallók még külsőségeikben is elkülönültek egymástól, ugyanis a göndör hajúak nem hallók lettek az egyenes hajúak viszont rendesen hallottak. Ebből a számottevő különbségből egyébként semmiféle gond nem adódott, sem a családon belül, sem az iskolai tanulmányaink során. A gyerekek persze gyakran kuncogtak, egyik-másik tanárunknak pedig nem tetszett, ahogyan jelbeszéddel informáltuk egymást, de alapvetően jól illeszkedtünk a környezetünkbe.”

 – Mikor és miért kerültek el szülőfalujukból?

„1949-ben költöztünk Budapestre, elsősorban a tanulmányok, illetve a szakmák választása miatt. Jómagam mechanikai műszerész lettem és a Beloiannisz gyárban helyezkedtem el, ahol harmincegy éven keresztül dolgoztam. Legtöbbet bizonyos jelfogók készítésével foglalkoztam, de egyéb, finom kézügyességet igénylő munkákkal is megbíztak…”

 – Az új környezetben mennyire tartottak össze a testvérei?

„Mindent együtt csináltunk, együtt kezdtünk el sportolni a Sikerek Sportkörében is, egymást vittük bele. Már korábban is úsztunk, majd röplabdáztunk, kerékpároztunk, itt, Budapesten folytattuk ezeket.  Később lépett az életünkbe az asztalitenisz, amelyet Teréz húgommal különösen sikeresen gyakoroltunk. A pingponghoz egyébként Weltner György, a Siketek SC akkori edzője csábított át bennünket.”

 – Aki azután később a férje is lett…

„És soha nem bántam meg, hogy ő lett a férjem. Ő zsidó volt, én katolikus, de a szerelem minden előítéletet, tartózkodást legyőzött! A férjem nagyon jó ember volt, s számomra ez volt a legfontosabb.  Szerintem nem a vallásbeli különbözőségek számítanak, hanem az, hogy valaki jó ember, vagy éppen nem az! Az emberi kapcsolataimban is mindmáig ez a döntő szempont.”

 – Ami azt illeti, rengeteg emberrel került kapcsolatba hosszú élete folyamán.   

„És mindig azért küzdöttem, hogy siket embertársaimnak jobb és jobb legyen. A munkám mellett ugyanis a sport tette teljessé az életemet, ott éltem ki magamat igazán. Előbb versenyzőként, majd vezetőként. Éppen elég tennivalóm akadt, hiszen a siketek sportja meglehetős szerény körülmények között folyt. A Benczúr utcai szövetségünkben éltük a fél életünket. 1949 és 1981 között versenyeztem, ez idő alatt 204 alkalommal ölthettem magamra a válogatott mezét. A siketek hét olimpiáján vehettem részt, ahonnan összesen nyolc arany-, hat ezüst- és három bronzérmet gyűjtöttem be.

Olimpiai szerepléseimet 1957-ben, Milánóban kezdhettem meg, majd sorban következtek a további olimpiai fellépéseim: 1961-ben Helsinkiben, 1965-ben Washingtonban, 1969-ben Belgrádban, 1973-ban Malmőben, 1977-ben Bukarestben és végül 1981-ben Kölnben vehettem részt. Az Európa-bajnokságokon is megszereztem három arany-, egy ezüst- és négy bronzérmet.”

 – Férje volt az edzőjük, ez nem okozott feszültséget a játékosok között?     

„Gyuri egy rendkívül korrekt ember volt, aki tőlem, mint feleségétől mindig többet követelt, mint a többiektől, így elfogultságnak még az árnyéka sem vetődhetett rám. Ötven évig volt a siketek szakosztályvezetője – sajnos 2014-ben, 85 éves korában agyvérzés vitte el. Még ma is nehezen fogadom el ezt a tragikus eseményt.”

 – Visszatérve a játékhoz, kérdezném, hogy a mindenkori legjobb magyar asztaliteniszezőkkel volt kapcsolatuk?

„Gyakran adódott lehetőségünk arra, hogy együtt gyakoroljunk. Mindmáig szívesen emlékezem rá, amikor Kisházi Beával vagy Magos Jutkával ütögethettem a kaucsuklabdát. A már sajnos elment Berczik Zolit különösen kedveltem, több okból is! Együtt járt a férjemmel az edzőképzőre, nagyon jó, baráti kapcsolatban voltak. Ő rengeteg, hasznos tanácsot adott, rettenetesen jó szeme volt. Pontosan emlékszem arra is, amikor a két kiválóság, Klampár Tibor és Jónyer István mellé kiválasztotta az akkor a magyar ranglistán még csak a 43. helyen szerénykedett Gergely Gábort! Ezek a lehetőségek is segítettek abban, hogy 1967-ben megszereztem az épek között a felnőtt I. osztályú minősítést. Ami pedig a csapatunkat illeti, a legjobbak akkor voltunk, amikor 1980-ban feljutottunk az NB II-be, és ott szerepelhettünk. Ehhez a kiugró eseményhez is csatlakozik egy dicséretes emberi hozzáállás. A Statisztika mindenese, Ormai Laci bácsi játékost adott nekünk kölcsön, hogy a csapat minél jobb eredményt érhessen el!  Sajnos, hosszabb távon ezt a szintet nem tudtuk tartani, aminek több oka is volt. Például az, hogy nekem 1981-ben váratlanul és visszavonhatatlanul abba kellett hagynom a játékot.”

 – Miért, mi történt?  

„Egy ritka, vírusos vérfertőzés támadott meg, ráadásul a pajzsmirigyem is elkezdett rendetlenkedni. Hosszas szanatóriumi kezeléseket követően, másfél évvel később végül nyugdíjba helyeztek. Azóta csak különféle vezetői feladatkörökben tudom támogatni sporttársaimat.”

 – Mielőtt továbblépnék az időben, hadd kérdezzem arról a kisebb forradalomról, amit az autóvezetéssel kapcsolatosan kiváltott?

„Még 1967-ben történt. Sehogyan sem akartam belenyugodni, hogy a siketek ne szerezhessenek jogosítványt! Már azért is szinte közelharcot kellett folytatnom, hogy tanfolyamra járhassak és megkísérelhessem a gyakorlati vizsga letételét! Végül én lettem az első siket Magyarországon, aki megkapta a jogosítványát. Ahhoz pedig konkrét és áttételes közöm van, hogy a siketeknek saját autóklubja van és jelenleg már ötezer sorstársamnak van jogosítványa. Sokat tettünk férjemmel az ügyességi autóversenyzésnek a siketek körében történő meghonosításáért is. E téren annak örülök, különösen, hogy 1978-ban, Spanyolországban ügyességi versenyt nyertem!”

 – Ahogy említette, 1981-ben visszavonulni kényszerült. Sportvezetői időszakának eseményei közül mire emlékezik legszívesebben?

„A Siketek Sportcsarnokának építésére, ami a nyolcvanas években történt. Ötévnyi, kőkemény munkát követően, 1987. május 21-én, ünnepélyes keretek között adta át az „aranykulcsot” az ÁISH részéről dr. Aján Tamás. Az avatás egybeesett klubunk megalakulásának 75. évfordulójával. Az viszont nagy szomorúsággal tölt el, hogy a siket sportolóknak a saját csarnokukban órabért kell fizetniük a terem használatáért!”

 – Ha választania kellene, sportpályafutása melyik eseményét emelné ki?

„ Az első siket olimpiai győzelmemet, amelyet 1957-ben sikerült kiharcolnom. Milánóban idegesen, gátlásokkal „megpakolva” álltam asztalhoz, hogy azután minden meccsen jobban és jobban menjen a játék. Végül az aranyéremig meg sem álltam, mindössze 23 évesen. Azokra a mérkőzésekre mindmáig igen élénken és nagy örömmel gondolok vissza.”

 – Most, hogy két éve egyedül maradt, miként zajlik az élete?

„A Nemzet Sportolóinak megítélt járandóságból minden lehetséges módon támogatom a siketek klubját és más vonalakon is jótékonykodok. Megtehetem, hiszen továbbra is szerényen élek. Igyekszem összefogni a még élő kortársaimat is. Sajnos, a férjem halála óta szünetel az asztalitenisz élet a Siketek SC-ben. Annak sem igazán örülök, hogy egyetlen leányom – aki 1973 és 1981 között a siketek három olimpiáján játszhatott asztaliteniszezőként és egy arany-, valamint két bronzérmet is megszerzett, itthon hétszeres bajnok volt, egy esztendőt pedig az NB I-es Postásban is asztalhoz állhatott – külföldre ment férjhez, egy ugyancsak siket férfihoz. Az ugyancsak siket, egyetlen fiúunokám viszi tovább a sportot a családban: bár ő az asztalitenisz helyett az úszást részesíti előnyben.”

(Jocha Károly)