Zsivoczky-Farkas Györgyi és a világszínvonal

Az oroszországi Kazany városa 2013. júliusában adott otthont az egyetemisták és főiskolások „olimpiájának” is nevezett Universiade  atlétikai versenyeinek. Hatfős válogatottunkból érmet csak egy atlétánk tudott szerezni. Zsivoczky-Farkas Györgyi  az atlétika legösszetettebb számában, hétpróbában lett ezüstérmes.

Farkas Györgyi (fotó: MTI)

Azóta majdnem hat esztendő telt el, Györgyiből pedig komoly nemzetközi szintű, ismert és elismert, sikeres, Eb-érmes többpróbázó lett. Járt világbajnokságon, olimpián is, és ha már ott volt, le is tette a névjegyét. A tavalyi esztendőben sérülések hátráltatták, mára azonban ismét optimistán várja az idei megmérettetéseket.

Jósolni sosem szeretett, most, amikor a 2019-re kitűzött céljairól kérdezzük, sem teszi.

„Nem szeretek előre megfogalmazni konkrét elvárásokat a versenyekkel kapcsolatban, főleg nem egy sérülésekkel teli év után. Úgy érzem, ami tavaly a problémáimat okozta, helyrejött. Sikerült a kiváltó okot megtalálni, és nem csak tüneteket enyhíteni.

November óta fokozatosan terhelünk és nagyon élvezem, hogy nem kell megszakítani az edzéseket, nincs fájdalom. Nekem az a legfontosabb, hogy egészséges maradjak, és akkor újra jó eredményeket érhetek el. Vannak biztató jelek egyes számokban. A kimaradt év után a „verseny-magabiztosságomat” meg kell még szereznem, szóval nehéz megtippelni, mikor áll össze megint egy többpróba. Remélem, minél előbb, mindent megteszek ezért.”

Minden év, minden új szezon más és más kihívásokat tartogat, egy azonban az esztendők során biztossá, már-már hagyománnyá vált: ha január, akkor Dél-Afrika. Miért utazik egy atléta tizenöt órányit, egészen az afrikai kontinens déli részéig?! Györgyi mesélt nekünk kicsit a kinti lehetőségekről.

„Most is épp Potchefstroomban vagyok, már zajlik a meleg égövi felkészülés. Nehéz olyan edzőtábort találni a világon, ahol minden feltétel adott. Itt viszont minden egy helyen van, nincs szükség rögtönzésre. Az idő többnyire kifogástalan, a gyönyörű füves futópálya pedig védi a lábunkat. A szállás 50 méterre van a pályától és az étkezési lehetőségek is sportolókhoz méltóak. Szeretem a telet is, de az edzés minőségéhez és a betegségek könnyebb elkerüléséhez nagy segítség kiszakadni a hidegből a nyárba pár hétre. Emellett nekem nagyon tetszik az ország hangulata, a természet közelsége, mindig minden rendben szokott zajlani.”

Iskolásként sok sportágat kipróbált, tornázott, kézilabdázott, belekóstolt az atlétikába, sőt, a teniszpályán is megfordult. Lehetett volna teniszező, végül mégis a „sportok királynője” rabolta el a szívét. A salakot és ütőt rekortánra, és egy összetett, ám annál csodásabb versenyszámra cserélte.

„Testnevelés tagozatos általános iskolába írattak a szüleim, ahol egyébként később megalakult első egyesületem. Iskolai versenyekre jártunk atlétikában, tornában, emellett kézilabdáztunk, amit nagyon szerettem. Egy ideig a tenisszel is foglalkoztam, de elhagytam a teniszütőt és ezzel véget is ért a „karrierem”. Az atlétika versenyek nagyon jól mentek, a kézilabdát is élveztem, bár ott hamar rájöttem, hogy nehezen viselem, ha más hibájából veszíti el a csapat a meccset. Ha elszúrok egy versenyt, az viszont csak az én lelkemen szárad. Az atlétikában megfogott a számtalan mozgás, nagyon élveztem, magával ragadtak a kis technikai javulásból eredő jó érzések.

Emlékszem, egy dolog viszont bosszantott akkoriban: minden diákolimpián és korosztályos bajnokságon második voltam, de 15 évesen végre sikerült nyernem hatpróbában és több egyéni számban is. A következő évben Debrecenben rendezték az ifjúsági világbajnokságot, ahol nagyon szerettem volna részt venni, és egyértelműnek tűnt, hogy a többpróba az út. Talán attól, hogy hazai rendezésű vb volt, elérhetőbbnek éreztem. Sikerült is csapatba kerülnöm. Az ifi világbajnokság pedig akkora élmény volt, hogy onnantól mindig ki akartam jutni a következő világversenyre, és már nem volt kérdés, melyik számban.”

Az évek során nem is volt olyan verseny, amelyen ne állt volna rajthoz: kontinensbajnokság, világbajnokság, olimpia, komoly presztízzsel bíró meghívásos viadalok – mind abszolválva. Volt, amikor „játszi könnyedséggel” ment a versenyzés, volt, amikor minden másodpercért és centiméterért óriásit kellett küzdeni.

Természetesen van olyan verseny, amely számomra a legkedvesebb és legemlékezetesebb. Mi több, három közül nem is nagyon tudok választani. Először a 2015-ben, a pekingi világbajnokságon elért 6.helyezésem számított álomszerű élménynek. Sokáig nem tartottak ilyen eredményekre képesnek, bár az Universiade érmemmel már „jeleztem”, több van bennem. Kétségtelen azonban, hogy egy vb-n ilyen előkelő eredményt én is emberfelettinek gondoltam, de éreztem, nem elérhetetlen.

A moszkvai világbajnokságon Orbán Évi – akivel gyerekkorom óta együtt versenyeztem – 8.helyezése után nálam átkerült a „félisten” kategóriába. Szóval Pekingben a 800 méter után a pályán feküdtem, állandóan a táblát néztem, várva a végeredményt, de nagyon lassan számoltak. Amikor végre kiírták, nem hittem a szememnek! Sokáig kellett barátkoznom a gondolattal, ugyanakkor persze hatalmas volt az öröm!

Másodikként az olimpiai 8. helyemet említeném. Peking azért is nagyon pozitív élmény volt, mert jól versenyeztem, szinte mindenben felül tudtam múlni magam, Rióban viszont nehéz két napom volt. Valószínűleg mentálisan is fáradtabb voltam, mert a gyomorproblémám eléggé megnehezítette a felkészülést. Valahogy ott csak „kierőszakoltam” az elvárhatót, de a flowtól messze voltam. Így is egyéni csúcs lett, panaszra semmi okom, hisz a hőn áhított 8. helyet elértem.

Végül, de nem utolsó sorban, jön a sorban a belgrádi fedett EB, ahol bronzérmet nyertem. Itt az első két számban nem találtam magam, gáton beragadtam a rajtnál, ami 60 méteren sokkal többet számít, mint százon, magasban pedig akárhogy próbálkoztam, a technika nem állt össze. Sok pontot ott is hagytam és egy világ dőlt bennem össze, mert tudtam, hogy ez egy jó lehetőség. A súly viszont nagyon jól ment, éreztem, hogy benne lesz egy komoly eredmény, nagyon bizonyítani is akartam.

Sikerült, súlylökésben egyéni csúcsot értem el, mi több, utána távolugrásban is. A 800 méterre kicsit elfáradtam és nekem kellett a mezőnyt is vezetnem. Ha magasban csak egy magassággal nagyobbat ugrok, még az országos csúcsot is megdönthettem volna ötpróbában, de így is rettentően boldog voltam a bronzéremmel. A három verseny mind másért emlékezetes: vagy mert elkaptam a fonalat, vagy mert keményen tudtam küzdeni és meg is lett a gyümölcse. Sosem fogom elfelejteni őket.”

Céltudatos, maximalista versenyző, aki mindig előre tekint. Vajon van-e világklasszis atlétánknak példaképe vagy kedvenc többpróba-száma? Elárulta. „Bevallom őszintén, sosem volt igazán példaképem, vagy mottóm, minden helyzetben a megoldást vagy maximumot keresem – addig nem tudok nyugodni.

A többpróba számai közül fix kedvencem nincs, változó, amikor ráérzek egy mozgásra, az magával ragadó, legyen az bármelyik szám. Valahogy a 800 m sosem volt az első helyen, viszont szerencsére nem sokszor, de amikor nem tudtam befejezni a hétpróbát, mindig hiányérzetem volt, szóval úgy néz ki, kell a szenvedés a végére a katarzishoz.”

Jobbról Farkas Györgyi

2018. december 4-én monacói Tanácsülésén döntött arról a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF), hogy 2023-ban a magyar főváros adhat otthont a szabadtéri világbajnokságnak. Kétségtelenül, a magyar atlétika nagy napja volt ez, Zsivoczky-Farkas Györgyi biztos benne, jelen lesz az öt év múlva esedékes vb-n. Hogy milyen szerepben?! Megkérdeztük.

„Kicsit visszamennék az időben. Amikor 1998-ban a Népstadionban rendezték az Európa-bajnokságot, 13 éves voltam és nézőként ültem a lelátón. Ez volt az első élményem atlétika verseny kapcsán, szuper volt! Majd versenyzőként „kicsiben” átélhettem a hazai közönség szeretetét Debrecenben az Ifjúsági Világbajnokságon. Azóta sajnos erre nem volt példa, de ha egy világversenyen a stadion tetején megláttam egy magyar zászlót, az mindig nagyon feldobott és sokat segített. Hát, még ha az egész stadion szurkolt volna értem…?!

Igen valószínű, hogy én már sportolóként nem leszek részese a 2023-as budapesti világbajnokságnak, de imádom ezt a sportágat, nézőként is, a (hazai) világversenyeken is mindig a lelátón vagyok, ha én már befejeztem a saját versenyem. Egy teli stadionnak hihetetlenül emelkedett hangulata van, főleg, ha a legmagasabb szintű versenyek folynak, sokkal jobb, mint tévén keresztül. 2023-ban minden bizonnyal a lelátón ülve, tiszta szívből szurkolok majd a hazai közönség előtt versenyző magyar atlétáknak.

Ez egy nagyon szép ünnep lesz számunkra, és biztos vagyok benne, hogy óriási érdeklődés is övezi majd. Már csak abból kiindulva, hogy sokszor, amikor megállítottak az utcán, hogy gratuláljanak, beszámoltak róla, hogy élvezték a ’98-as Eb-t, remélve, lesz még ilyen… és lesz! Ráadásul, mint ahogy engem is lenyűgözött, sok fiatal is elköteleződhet a sportág mellett, így még sikeresebbek lehetünk a jövőben.”

Végül a szárnyaikat most bontogató, sportolni vágyó gyerekeknek, fiataloknak is üzent a Bp. Honvéd Eb-érmes atlétája, összefoglalta, miért jó a „sportok királynője”, vagy azon belül a többpróba mellett voksolni, miért jó atlétának lenni?!

„Nyilván mindenki elfogult a saját sportága és versenyszáma iránt, szóval, én azt tudom mondani, hogy a többpróba a legizgalmasabb és legkeményebb szám, az atlétika pedig csodálatos sportág. A gyerekeknek azt emelném ki, ami engem is magával ragadott, hogy itt mindenben lehet versenyezni. Ez egy véget nem érő játék, mindig lehet új célért küzdeni. Ráadásul megtanít minden áron kitartani, nem feladni, ami manapság ritka erény. Az atléták között többpróbázónak lenni is más, mivel a versenytársakkal két napig össze vagyunk zárva, közvetlenebb a viszony köztünk, átérezzük adott esetben a másik fájdalmát, szomorúságát, és sokszor biztatjuk is egymást.

Az atlétika minden mozgás alapja, a többpróba pedig a legtöbb mozgásformát tartalmazza, remekül fejleszti az ügyességet, változatos. Én magam egyébként is híve vagyok a sokoldalú felkészülésnek, még az egyéni számok biztos alapja is tud lenni, ha valaki végül nem többpróbázóként akar vagy tud kiteljesedni. A nemzetközi mezőnyben is sok példát látni erre, hogy egy összetett versenyző végül egy egyéni számban ér a csúcsra. Egy szó, mint száz: érdemes elkezdeni, nagyon sok haszna van!”

(MASZ / Daka Tímea)